A Valóság színe: Rózsaszín

F. Kapus nem várta meg, hogy „a valóság újra átszűrődjön a rózsaszín szemüvegen”, megírta azt amit, kimondva – kimondatlanul mindannyian gondolunk az idei vébéről. Lehetetlen fogást találni rajta. Billentyűzetet csak azért ragadtam, hogy biztosítsam őt: nem a szemüveg rózsaszín, hanem maga a Valóság. És, hogy ennek a Valóságnak ő az egyik részét bontotta ki. Megpróbálkozok a másikkal.

Mert mi is a valóság? Az, amit megtapasztalhatunk? Ami szerint hol hat ponttal harmadikok, hol hét ponttal ötödikek vagyunk, ahol lehokiznak a pályáról és nyerünk, vagy mi tesszük ugyanezt és veszítünk?  Vagy minden köztes kombináció? Vagy pedig az, ami rétegekkel a felszín alatt húzódik?

Én úgy gondolom, és tudom, hogy nem vagyok ezzel egyedül, hogy a jelenségek mélyszerkezetét sokkal nagyobb bizalommal hívhatjuk Valóságnak mint magát a hideg számokkal leírható jelenséget.

Ennek a mélyszerkezetnek alapvető eleme a Tudás, avagy mindazon összetevők, melyek meghatározzák a mozgásterünket, helyünket a világban és lehetőségeink halmazát. Ennek a Tudás-elemnek az  állapotát szemlézte F.Kapus és állapította meg, hogy megfelelő részek a helyükön vannak, világos a koncepció, a Rendszer, az út. Az emberi erőforrások alkalmasak a feladatra és, bár javítások szükségesek, a célhoz el lehet jutni ezen az úton.

De hiába van meg a Tudás, ha nincs meg a hit, a pozitív érzelmi telítettség, az energiakoncentráció, az az emberi dimenzió mely képesé teszi a csapatot, hogy a maximális potenciáljának közelében teljesítsen folyamatosan. Analógiának képzeljünk el egy olyan okos telefont, melynek a wifije folyamatosan ki van kapcsolva, hogy az 5%-on levő aksija ne merüljön le teljesen és egy olyant amelyik állandóan maximális energiával rendelkezik, így az „okossága” mindig használható. Az utóbbiból a kevésbé okos verzió is gyakran többet tud, mint az előbbiből a csúcsmodell!

Nos, ez az, ami miatt azt gondolom, hogy a Valóság (és nem a szemüveg) rózsaszínű!

A magyar jégkorong-válogatott ugyanazért teljesített hosszú éveken át erőn felül, mint amiért több mint száz magyar (határon-belüli és-túli) jégkorongszurkoló kikísérte őket Koreába.

Azért mert valahogyan ebben a szubkultúrában (kevés kivétellel) nem érvényesült a szétszakított magyar társdalom érzelmi szétziláltsága, negatívizmusa, köldöknézése, múltba és mozdulatlanságba meredése. Itt lehetett nagyot álmodni és itt soha, de SOHA, nem lehetett feladni! Itt lehetett összekapaszkodva büszke magyarnak lenni. Itt lehetett, úgy vesztes, mint győztes mérkőzések után könnyes szemekkel a Himnuszt énekelni -- mert a becsülettel megvívott csata soha nem vesztes csata! Majd még könnyesebb szemekkel annak az osztrák szurkolónak a nyakába borulni, aki bevallotta, hogy irigyel (!) a szurkolótáborunkért, hogy ma a magyaroknak kellett volna nyerni, és akik az általunk tét nélkül, de becsülettel, megnyert japán meccs után rekesz sörökkel vendégelték meg a magyar szurkolókat megígérvén, hogy a jövő évi vébén a magyaroknak fognak szurkolni... Mert a vébé még szólt az otthon maradó, de "útszélén nem hagyott" szurkolókról, a két éves Panna szurkolásáról...és sorolhatnám a végtelenségig! 

Gyakran hivatkoznak a játékosok a „szurkolók kiszolgálására” de ez csak részben igaz, hiszen a szurkolók nem csak szórakozni vannak jelen egy ilyen eseményen. Inkább önmaguk lényegének, pozitív értékeinek kibontakozásáért és megéléséért, amely mindig önkívületi állapotot eredményez úgy a pályán mind a lelátókon. És nincs az a szórakozás, ami megérne ekkora áldozatvállalást a szurkolók részéről! Ez jóval több annál!

Véleményem szerint ez az amire mindenkinek, sportolónak, szurkolónak de megkockáztatom az egész MAGYARSÁGNAK oly nagy szüksége van. Talán eddig ez az egyedüli hely társadalmunkban ahol a nagy cseh "bársonyos forradalmár", V. Havel víziója valóra vált. Születésem évében, 1978-ban, írta a vasfüggöny mögül, hogyMilyen felbecsülhetetlen előnyökkel járna, ha mindannyian úgy döntenénk, hogy szembeszállunk a minket körülvevő hazugságokkal, és úgy döntenénk, hogy mi magunk, személy szerint igazságban akarunk élni”.

Ugyanő hívja fel  a figyelmet már a jóval a rendszer(módszer)váltás után, hogy mindez semmit sem ér, ha a hazug rendszer helyét nem veszi át egy olyan társadalom mely „új és valóban egyetemes kifejezést akar adni annak az összemberi tapasztalatnak (...), amely összekapcsol bennünket minden kultúra mitológiáival és vallásaival, és megnyitja előttünk értékeik megértésének útját”.

Ennek bizonyossága most már mindannyiunké és ezt nem veheti el tőlünk senki. Kérdezhetnénk viszont, hogy miért csak ebben a kis szubkultúrában valósult meg?

Az okok tisztázása még feltárásra vár, de véleményem szerint köztük lehet az is, hogy a mai magyar jégkorong jobbára már a rendszerváltás után született és nem nyomasztják azok a kádári-múltbeli erkölcsi ballasztok, amelyek a labdarúgás világát sajnos oly reménytelenné teszik és melyek a szurkolók lelkében és némelyek agresszivitásában a mai napig sajnos megmutatkozik.

Vagy az is, hogy a magyar lélek mélyén is megtalálható az, amit a koreai házigazdáink kultúrájában a „jeong” néven ismernek és mely a mai napig mélyen átszövi a társadalmukat? A „jeong” teszi lehetővé azt a típusú összetartozást, amit mi egyszerűen talán szeretetként definiálunk, de amely társadalmi szinten, a bizalmi viszonyok szétzilálása miatt, sajnos, nálunk csak korlátozottan érvényesül. Annál inkább az irigység és a rosszindulat.

Talán a jégkorongból sarjad ki újra a „magyar jeong”?  És újra Itthon leszünk Otthon?  Nincs kizárva, mert

 „Mi elmegyünk bárhova,

Goyang vagy Ljubljana

A távolság nekünk nem akadály,

Szurkolni kell és kész

Tapsoljon minden kéz,

Hinni kell, és a Remény visz tovább!”  vagy  Inni kell, és a tömény visz tovább!”   :)))

 

Címkék: hoki