Migráció-krizis I: Tükör a hanyatlásunkra…avagy tervezzük újra a civilizációnkat!

Párhuzamos utazások… találkoznak a Facebook-on :)

Olyan időket élünk melyet sokat fogunk majd emlegetni. Olyan kihívások elé érkeztünk melyek - nagyon kis túlzással - meghatározzák az emberiség jövőjét. Tartozunk annyival utódainknak (de elődeinknek is), hogy képességeink szerint elgondolkodunk, megpróbáljuk megérteni a probléma gyökerét, megkeressük a legjobb megoldásokat és bátran cselekedünk. Ez lenne az elmélet. Gyakorlatban sajnos komoly akadályok tornyosulnak. Itt van mindjárt az óriási megosztottság, ami probléma érzékelését és értelmezését illeti, de itt vannak gyenge EUs intézményeink is, amelyek képtelenek hatékony cselekvésre. Így hogyan álljunk neki a feladatnak? Hogyan teremtsük meg a konszenzust egymással? Hogyan javítsuk meg társadalmi intézményeinket, végső soron az egész civilizációnkat? Erre keresem a választ szerény eszközeimmel ezzel a hatrészesre tervezett bejegyzés-sorozattal.

„Mi kell még ahhoz, hogy értelmesen tudjuk kezelni a kultúrák eljövendő konfliktusát? Hol kell keresni azt az elfelejtett dimenziót, amely a demokráciának egyetemes rezonanciát adhatna? Mély meggyőződésem, hogy abban kell keresni, amire már céloztam: abban a spirituális dimenzióban, amely összeköt minden kultúrát és egyesíti az egész emberiséget. Ha a demokrácia nemcsak fennmaradni akar, hanem sikerrel terjeszkedni és megoldani a kultúrák konfliktusait, akkor, úgy vélem, újra fel kell fedeznie és meg kell újítania transzcendentális forrásait.” (Vaclav Havel, 1995, Standford Egyetem)

Augusztus 31-én szerencsés körülmények között utaztam a Budapestről Bécsbe tartó „menekültvonattal”.

Mivel az induló és érkező vonatok jelzőtábláját összekevertem, az indulásnál jóval korábban ültem fel az vonatra így kényelmesen találtam helyet az étkezőkocsiban. Mindjárt egy osztrák, mint utóbb kiderült pszichológus képzettségű, nagyon vidám fiatal hölgy (hívjuk ezután B.-nek) mellett, aki épp egy afrikai furanevű táncfesztiválról tárt vissza és fogalma nem volt, hogy mi folyik itt…

Mivel amolyan posztmodern hippiként B. nem volt médiafogyasztó, nagyon örült, hogy elsőkézből tud tapasztalatot szerezni az embertársai szenvedéséről. Sorsszerűségként érte meg a krízist és esze ágában sem volt tipikus osztrák módjára (igen, ez nem csak „belmagyar” szokás!) panaszkodni a vasúttársaságra, hogy nem kezeli jobban a helyzetet (csak Bécsig 3 órát késett a vonat). A bécsi mentesítő vonat miatt elvállaltak utjaink (ő tovább utazott), de a másnapi Facebook bejegyzése alapján B.-nek ez a tapasztalat igencsak meghatározó volt, ami arra késztette, hogy a(z egyik!) lakását menekültszállássá alakítsa!

A zsúfoltság, a zaklatottság, a kitudja honnan és mióta utazó kisgyermekes családok látványa természetesen hasonló hatással volt rám mind B.-re, mégis bennem ez a tapasztalat egészen másképpen csapódott le. Például az a tény, hogy olyan migránsokkal utaztam Hegyeshalomról- Bécsbe, akiket ittas vezetés miatt(!) utasítottak ki Dubaj-ból, vagy akik nem egy, hanem két okostelefonnal játszadoztak unalmukban, nem ingatta meg bennem a közel-keleti helyzetről és az azt övező humanitárius katasztrófáról kialakult véleményemet. Persze, ugyanez, alátámasztotta azt a véleményemet, hogy az EU képtelen a saját szuverenitásának biztosítására, de erről a későbbiekben.

Szerencsés hazatérésünk óta, többször váltottunk levelet B.-vel a migráció-krízissel kapcsolatosan és bármennyire is valószínűtlennek tűnik, sikerült olyan keretet találni a beszélgetésünknek, amiben  egyetértésre jutottunk (talán mert, nagyon nem tipikus módon, nem a legnagyobb közös osztót, hanem a legkisebb közös többszöröst kerestük). Mindezt úgy, hogy kiinduló téziseink nem állhattak távolabb egymástól, ahogyan az el is várható két ellentétes nemű, más nemzetiségű, társadalmi és kulturális hátterű embertől, akik gyökeresen más életutat jártak be, ahhoz, hogy egy migránsokkal teli Railjet étkezőkocsijában eszmét cserélhessenek egymással.

Azóta sem bírom kiverni a fejemből, hogy ebben a krízisben, mint cseppben a tenger mutatkozik meg a nyugati világunk minden tökéletlensége és kilátástalansága. Ha ez a migráns-cunami képes olyan szélsőséges reakciókat kiváltani az emberekből, mint amilyent az utóbbi időben Magyarországon, de Európa-szerte is (Németországban százasával gyújtják fel a menekültszállásokat miközben a pályaudvaron virággal várják a migránsokat) akkor valójában a napjaink meg vannak számlálva!  

Egyet tudok érteni Török Gábor megállapításával, hogy szétszakad ez az ország”, de azt gondolom, hogy ez a szétszakítottság már nem a magyar, hanem egész nyugati civilizációnk sajátja és amennyiben ez megmarad, akkor nem tudunk megfelelő közösségi-politikai válaszokat adni a bennünket érő kihívásokra és hanyatlásunk, avagy Niall Fergusson skót történész szerint „degenerációnk”, megállíthatatlan. Annál is inkább, mivel ma már oda jutottunk, hogy a „befogadás” oltárán (sic!) egyeseknek nem tűnik drágának feláldozni az alig megszületett kelet-nyugat európai szolidaritást sem. 

Be kell lássuk: lejtőre kerültünk, és azt is, hogy már egy ideje ott vagyunk, még ha a krizis csak most tartott tükröt alapvető hibáinkra.

A B.-vel való civilizált, osztrák-magyar konszenzuskeresésünk sikere arra sarkalt, hogy elgondolkodjak a „szétszakadás” okain, és azon, hogy mi a teendő, hogy ez a helyzet megváltozzon. Újra tudjuk tervezni a civilizációnkat úgy, hogy a jelenlegi, fenntarthatatlan, védhetetlen, nem szerethető (jobbára csak anyagi javak elérésére használható) civilizációnk, fenntarthatóvá, védhetővé, szerethetővé – ezáltal tényleg befogadóvá – váljon?

Valami ilyesmi járhatott Vaclav Havel fejében mikor 1995-ben díszdoktornak avatása alkalmából a Harvardon és a Stanfordon is beszédet mondott. Kiemelte, hogy csak akkor lesz képes a liberális demokrácia a világon mindenütt meghonosodni, ha képesek leszünk visszaadni a szekuláris globális civilizációnknak a mélyen emberi és spirituális dimenzióját.

De nézzük először, hogy miről is szól tulajdonképpen ez a krízis, sajátosan magyar nézőpontból.