A Törvény Szeretete

2018.ápr.08.
Írta: PhysisPhylos Szólj hozzá!

Tulajdonképpen mi baja van egymással a két politikai oldalnak?

Nem migránsok, de nem is a korrupció kérdése mozgatnak minket mikor egy választásról van szó, hanem az az öntudatlanul viselt „szemüveg” amin keresztül értelmezzük a világot, és amelyek alapján megkülönböztetjük a jót a rossztól. A posztmodern világértelemzéssel ellentétben, azonban, a hatalmi harc nem két (vagy több) egyenértékű oldal, hanem a (kendőzetlen) Valóságot másképpen eltakaró „szemüvegesek” és ezáltal a jót és rosszat másképpen értelmezők között van. Természetesen ezért mintkét oldal meg van győződve, hogy csak ő látja jól a helyzetet és ez nem véletlenül gyakran torkollik sajnálatos – leggyakrabban verbális, de néha fizikai – erőszakba. Véleményem szerint csak egy kiút van ebből az őrületből, ha megértjük mi ez a „szemüveg” és ha elfogadjuk, hogy társadalmi haladás ide vagy oda, csak egy történelmi közösséghez való hűség tud integrálni minket ebben a „szétszakított világban”.

Megszokott dolog, hogy választásokkor két oldal feszül egymásnak. Igy van ez nálunk is, igy van ez máshol is. Sőt igy volt régen is, emlékezzünk csak a népi-urbánus vitára. Ugyanakkor vannak kutatások az AEÁ-ban, amelyek szerint a megosztottság sok évtizede folyamatosan nő és (most a Facebook-szűrők miatt is) már-már politikai közösséget megkérdőjelező méreteket öltött.

Máshol az is megszokott, hogy a baloldal gonosznak tartja a jobboldalt (autokrata, náci, fasiszta, bigott stb.) míg a jobboldal egyszerűen butának a baloldalt. Nem is csoda, hiszen a kontinens szerencsésebb részén nem volt baloldali diktatúra, igy a baloldal gyakran birtokolja az erkölcsi magaslatokat – egy vérbalos pápával megtámogatva most nem is olyan nehéz. Ami egy paradoxon, ugye. 

Magyarországon szerintem ellentétes a helyzet, hiszen nálunk a vörösterrort fehérterror váltotta fel, amit ismét vörösterror követett, igy nem nehéz gonosznak látni a baloldalt is. Igy ahelyett, hogy mindegyik a másikat gonosznak tartané, baloldaliak (a vallásosság miatt) inkább ostobának tartják a jobboldaliakat (aztán egy világ omlik össze bennük mikor egy klasszikus műveltséggel rendelkező jobboldalival találják szembe magukat) míg a jobboldaliak erkölcstelennek, dekadensnek tartják a baloldaliakat.

Sok okos elemzés látott napvilágot kormánypárt pró vagy kontra, mindegyikben volt igazság és mindenki azt a részét használta az igazságnak, ami neki megfelelt, ami a saját narratíváját alátámasztotta.

Egy fontos dolog, viszont, mindenkinek elkerülte a figyelmét!

Nem, nem azt írom meg, hogy szerintem a jelenlegi választási étlaptól kinek van a legtöbb fogalma az előttünk álló feladatokról és valószínűleg elegendő tudása is van a feladatok elvégzésére, vagy legalábbis a dolgok jó irányba terelésére. Ezt a cikket már megírtam.

Ma, a példátlanul magas részvételű választások napján, kötelességemnek érzem, hogy felhívjam a figyelmet arra, hogy van magyarázat a jelenségre, amit, ha megértünk, talán, ESETLEG megérthetjük azt is aki másképpen, más szempontokat mérlegelve dönt! Ha ezt megértjük, akkor már – sajnos nem függetlenül a választási eredményektől - egy jó nagyot léptünk előre, hogy egy élhetőbb, összetartóbb, saját történelmi sebeit meggyógyító ország és nemzet fele!

A magyarázat kiindulópontja az a most már tudományosan is megalapozott tény, ami szerint

[…] az öntudatunk nem létrehozója, okozója és kiválasztója annak amit hiszünk, amit érzünk és érzékelünk. Az öntudatunk tartalmát agyunk gyors, tudattalan, „színpad háta mögötti” rendszerei generálják.'

Magyarán: nem vagyunk felelősek azért, amit gondolunk, tudunk és érzünk! Ha ez igy van, akkor nem is vonhatjuk felelősségre azt, aki másképpen gondolkodik mint mi, és nem írhatjuk a számlájára, ha az mondjuk nem tart fontosnak olyan dolgokat, amelyek nekünk sarkalatosak. Bár az erőszak elitélendő, ez természetesen nem egy fenntartható állapot, tenni kell ellene. Olyannyira fontos, hogy az idén Davosban összegyűlt világelit is a “a társadalmilag szétszakított világ” kérdését tűzte napirendre de a Facebook egyre csak terebélyesedő botrányai is ugyanezt a kérdést tartják napirenden.

Az ok amiért nem nagyon találunk válaszokat az talán abban is keresendő, hogy a mai közgondolkodás a fenti kiindulópontot, az ókori és középkori (mindenestere Descartes előtti) filozófusokkal ellentétben, nem fogadja el. Abban a hitben élünk (a Frankfurti Iskola szellemében), hogy racionális vitával minden kérdést meg lehet beszélni és ez alapján konszenzust lehet kialakítani. Ezzel szemben a fenti kiindulópont azt mondja, hogy mindannyiunk egy „csomaggal” érkezik, ezután inkább hívjuk inkább „szemüvegnek”, amit nem tudunk az „előszobában” hagyni mikor a politikai porondra lépünk. Emiatt ahelyett, hogy racionális vitát folytassunk inkább ezt a „csomagot” próbáljuk kész, a „politikai szupermarketben” a polcról levett narratívákba burkolni (a „csomag” szó már ugye foglalt).

Mit tudhatunk erről a „szemüvegről”?

Elsősorban azt, hogy létezik, és csak a karteziánus „kételkedem tehát gondolkodom, gondolkodom tehát vagyok” miatt feledkeztünk meg róla. Akár azt is mondhatjuk, hogy pontosan ez az az ok amiért megszületett a mai értelemben vett, Szokratész-tól eredeztethető, erkölcsi alapú filozófia, hiszen ő volt az az első ember, aki nem dőlt be saját maga poszt hoc racionalizációs (a „csomagot” utólag megmagyarázni akaró) ösztöneinek, és a természetin túl egy erkölcsi dimenzióját („zoon politikon”) is kitapintotta az emberi létezésnek.

Az általa és tanítványai által felvetett erkölcsi kérdések, pedig, az Újszövetség kereszténységben nyertek válaszokat meghaladva például csak isteni autoritáson alapuló Ószövetséget (az Atyához társult az emberiséget megváltó Fiú, és az erkölcsös életet lehetővé tevő Szentlélek is).  

A Descartes-t követő Felvilágosodás Istenben való kételkedése viszont nemcsak a kereszténység alól húzta ki a szőnyeget a nyugati társadalmakban, hanem a „szemüveg-ről (ma ismét mindenki bedől a saját magyarázatainak, Szókratész nem lenne boldog) és a létezésére való válaszról is, aminek a jelenlegi (fentebb már ismertetett) helyzetet köszönhetjük.

Másodsorban ma már azt is tudjuk a „szemüvegünkről”, hogy három fő komponense van (természeti, erkölcsi és technológiai) és mindegyik egy nagyon komplex, még nem teljesen megértett kapcsolatban áll a másik kettővel. Talán ezért nem tökéletes analógia a „szemüveg”, de egy másik analógia, a három alapszín is problémás. Ez utóbbit onnan vezetem le, hogy a számítógép kijelzője három színből (Zöld – Természet, Piros – Erkölcs, Kék – Technológia) keveri ki a digitális képeket, úgy, hogy mindenik „valós szín” a három alapszín egyedi kombinációja.  De míg általában nem szoktunk megfeledkezni arról, hogy amit látunk az a számitógépen jelenik meg, az orrunkon levő szemüvegről sokkal könnyebben megfeledkezünk és arról sincs fogalmunk, hogy a másik szemüveges mit lát.

Ezért maradtam a „szemüvegnél”.

Az általunk cipelt egyénileg kialakult természet-adta csomagot – azaz „szemüveget” -  viszont ismét feloszthatjuk környezeti (tájhoz, szülőföldhöz való ragaszkodás) és pszichológiai (alapérzelmek, elfogultságok, habitusok, preferenciák) komponensre. Ez a három közül talán a legkevésbé vitatott komponens, hiszen ma már mindenki elfogadja, hogy evolúciós örökégünk bizony nyomot hagyott bennünk a gond inkább az, hogy nem tudunk mit kezdeni ezekkel az irracionális szempontokkal egy a racionalitást mindennél magasabbra értékelő világban.

Az elsőt egyértelműen nem tudjunk különösebben egyénileg befolyásolni, de az is látható, hogy egy közösség-természet-gazdasági rendszer történelmi viszonynak a függvénye, tehát megértően kell viszonyulni azokhoz is akik nagyon ragaszkodnak a szülőföldjükhöz, akik (legalább) változatlan formában szeretnék azt az utódaiknak továbbadni, ezért irracionálisnak tűnő érzelmekre is képesek, ha veszélyt érzékelnek. Márpedig, mint láttunk, veszélyek léteznek – igy nem állja meg a helyét az a szokásos toposz, hogy az emberek legaljasabb érzelmeire hat a propaganda.

Abban viszont van igazság, hogy ebben a nyugati világban (társadalmi berendezkedésünk alapján mindenképp azok vagyunk) már nincsenek valláshoz hasonló „komplett” válaszok, amelyek a társadalmi együttműködés mederbe tudnák csatornázni a „szemüveg” pszichológiai komponense által meghatározott különbségeket. Helyettük viszont ott a politikai harc, ami az ebben a komponensben rejlő különbségeket inkább feleőrősiti.

Problémásabb az „erkölcsi szemüveg” kérdése, amelyet Szokratész megérzett, a Felvilágosodás pedig nem létezőnek gondolt, bízva a szuverén és racionális öntudat erejében. Problémás, mert pont ez utóbbi elképzelés adja a társadalmi haladás alapját ami a politikai baloldal alapitó dogmájának számit.

De problémás azért is mert Jonathan Haidt nevéhez köthető „erkölcsi fundamentumok elmélet” az evolúcióspszichológiai elméletek csoportjába tartozik, olyan elméletek közé, amelyek a pszichológiát az evolúciós szükségszerűségekből vezetik le. Amint ezt a YouTube sztárpszichológus, Jordan B. Peterson esetében is láthatjuk, a evolúción alapuló tudományos érvelés bizony nagyon szélsőséges reakciókat vált ki a baloldaliakból, akik célnak gondolják az embernek, mint a természet (azaz evolúció) részének a meghaladását. Pedig mindkét pszichológus a klasszikus liberalizmus, azaz a Felvilágosodás szemszögéből közelit a kérdésekhez azt kutatva, hogy milyen társadalmi struktúrák és intézmények segítségével képes egy vallását elvesztett társadalom működni.

Mivel remek cikk van a neten magyar nyelven Haidt elméletéről ezért nem mennék bele a részletekbe, de kiemelném, hogy az elmélet szerint az evolúció hat morális fundamentummal látott el minket, embereket – amit az ugyancsak evolúciós hagyományos intézmények szolgáltak ki (mint család vagy egyház). Ezek

  1. Törődés – bántás
  2. Igazságosság – csalás
  3. Hűség – árulás
  4. Tekintély – felforgatás
  5. Szentség (tisztaság) – romlottság
  6. Szabadság – elnyomás

Haidt több évtizedes kutatásai rámutatnak, hogy ezek az erkölcsi alapok magyarázzák a jobb és baloldaliak eltérő választását: míg a baloldalnak csak a az első, a második és az utolsó alap létezik, a jobboldaliaknak, a történelem előtti kor óta, mind a hat egyforma fontosságú, ezért az ezek közötti egyensúlyt fenntartani hivatott társadalmi rendszereket – a kultúrát- támogatják. Természetesen az egyensúly (amint a következő komponensnél láthatjuk majd) a külső körülményektől is függ és az életkorral is változik, de a jelenlegi bizonytalan világpolitikai helyzetben talán érthető bizonyos alapok előtérbe kerülése azoknál, akik szeretnének valamit megőrizni abból, amit a múltból szépnek és jónak gondoltak abból a konzervatív alapvetésből kiindulva, hogy a jó dolgokat könnyebb szétverni mint újból felépíteni.

Valóban, amint Peterson is már korábban rámutatott:

'Valami, amit nem látunk megvéd valamitől, amit nem értünk. Ez a valami a kultúra a maga inter-szubjektiv vagy belső valóságában. A valami, amit nem értünk az a káosz, amire válaszul a kultúra létrejött. Ha a kultúra külső struktúráját lebontjuk, a káosz ellenállhatatlanul visszatér.  Mi bármit – bármit – megteszünk, hogy ez a káosz ne térjen vissza.'

Bár egy idealista kamasz gondolhatja azt (akárcsak a libertariánusok), hogy bizony csak a Szabadság-Elnyomás kérdése fontos, de egy felelős felnőtt nem tud eltekinteni attól, amit az emberiség kollektíven, az evolúció által, megtanult. Ha el tud ettől tekinteni, ahogy a nyugati ember teszi ma, azt csak elbizakodottan teheti meg, amire pedig mint láttuk az ókorban Szokratész és a filozófia volt az ellenszer.

Az ok amiért nem tudunk visszamenni Szókratész-hoz (bár kezdetnek nem lenne rossz) az, hogy bár az ember elbizakodottsága nem változott, a világ, igen.

A „szemüvegünk” ma már nem csak az akkori, természettől kapott alapösztöneink, elfogultságaink és preferenciáink és tudatalatti erkölcsi intuíciókból, hanem a világot behálózó technológiai rendszerek – a globalizáció rendszerei -által generált elfogultságokból is áll. A mai filozófia tisztában van ezzel a jelenséggel, amellyel a hermeneutika és a technológiával kiterjesztetett fenomenológia (másnéven posztfenomenológia) foglalkozik. Abban az időben sem a nyelv vagy technológia jelentés-közvetítő tulajdonságai, sem a „tájban élés” nem vetettek fel kérdéseket, ezért ezeknek a kérdéseknek a megvilágítása (és a társadalmi szintű válaszok megtalálása) a korunk feladata.

Szókratész idejében a technológia (az ókori görög nevén a techné-t) az emberi kibontakozás eszköze volt. Ma már, a modern-ipari társadalomban - amint erre Martin Heidegger rámutatott - a világ nyersanyag lelőhellyé való lefokozásának eszköze. Ma azáltal, hogy az ember rendszereket épít ki és használ, egy sajátos, mindent erőforrásként(Bestand) kezelő logika szerint kezdett élni, ami egy sajátos beszűkült világképet (Gestell) eredményez. Ez a beszűkültség állhat bizonyos örökletes erkölcsi alapok felszámolásának a hátterében is.

Most, hogy megértettük a két politikai oldal közötti legalapvetőbb különbséget láthatjuk azt is, hogy mi a baj.

A baj az, hogy a baloldalnak hiányzanak azok az erkölcsi alapok, amelyek továbbra is fontosak, ha kulturálisan-civilizációsan meg szeretnénk maradni, azaz meg szeretnék őrizni és tovább szeretnénk adni azt a kulturális-társadalmi tőkét, amit örökségül kaptunk. A zuckerbergi „haladjunk gyorsan és törjünk össze dolgokat” és a politikában ezt képviselő progresszió és féktelen optimizmus most már szabad szemmel láthatóan nem a legjobban működő hozzáállás a világ dolgaihoz.

De a jobboldal sem hibátlan. Bár erkölcsi alapok szintjén megvan az, ami az embernek, a tájban és közösségben éléshez szükséges, a konzervatív kultúra még nem képes a digitális technológia által generált káosz feltartoztatására. Ugyanakkor a digitalizáció, a heideggeri ipari technológiával ellentétben, nemcsak a globalizációt, hanem a lokalizációt is szolgálni tudja.  A technológia és kultúra integrációja pedig, a huszadik század egyik legeredetibb gondolkodója, a francia Gilbert Simondon szerint, a filozófia legfontosabb feladata.

A Harari – Orbán tengely „intézi el” a Homo Deust?

Míg ellenzéket egyemberként tartja lázba a hódmezővásárhelyi időközi választás vélt vagy valós választástechnikai tanulságai, Orbán Viktor nagyon úgy tűnik, hogy már bebetonozta a győzelmét. De nem csak az ideit, de talán a 2022-est, de elviekben minden továbbit is – amennyiben a győzelem egyetlen feltétele a politikai vízió erőssége lenne.

Nem „fake news”, hogy a FIDESZ jelöltje jókora verést kapott az elvileg FIDESZ-es bázis Hódmezővásárhely időközi polgármester választásán. Amitől vakarom a fejemet az az önbecsapás és szellemi szegénységi bizonyítvány, amit az ellenzék állít ki önmagáról, és amelyet egy Madniner-es kormánypárti komment ilyen találóan ragadott meg: „A recept adott: minden körzetben egy volt fideszes, jobboldali és migránsellenes jelöltet kell állítani, és akkor győzhettek - nincs itt valami bibi?”

Igen, lehet más egy polgármesterválasztás (vannak országok, ahol nem is a polgárok választják a mesterüket), de az országos (párt)politika?

Nem hiszem.

Egy polgármesteri választás tétje személyes. Mit gondolok a jelöltről, mennyire gondolom alkalmasnak, hogy a várost eligazgassa. Mi sem áll távolabb az országos politika tétjétől, ami a teljes közösségről, annak jövőképéről, végső sorban a történelemben és világban elfoglalt helyéről szól. Egy szuverén közösség politikai akarata pedig egyedüli szintje a világpolitikának, amelynek legitimációja van a világ menetének, akár történelmi szintű alakitására. Ezekből az akaratokból áll össze a történelem és nem az olyan vízfejek határozataiból és programjaiból mind az EU vagy ENSZ.

Mondok tehát egy merészet. Az országos választási kampány színtere az idén nem Hódmezővásárhely, hanem sokkal inkább Davos volt.

Ennek az oka nem más mind az, hogy a világ elitjének az idei, davosi, összejövetelén úgy gondolták, hogy elég a totojázásból s tényleg meg kellene oldani a világ Nagy Problémáját – a gazdasági egyenlőtlenség kérdését. Bár az egyik legfontosabb résztvevő az egyenlőtlenség - kutatók részéről – a szerb amerikai Branko Milanovic – szkepticizmusának adott hangot, nem lehet letagadni, hogy az idei panel-beszélgetések, a mesterséges intelligencia és a jövő gazdasági és politikai infrastruktúrájának alapját képző blokklánc technológia hangsúlyos jelenléte, már konkrét jelei annak, hogy mindenki konkrét változásokat vár a 2008-2009-es válság óta elmúlt teszetoszasága után.

De hogy jön ide a magyar választási kampány?

Nos, nemcsak abban, hogy Soros György úgy nyilatkozott Davosban mintha a FIDESZ kampány fizetési listáján lenne (az akkoriban a Heti Válasz onlájn platformján közölt cikk alapján legalább Stumpf András kollegával közösen látjuk igy).

Inkább abban, hogy ha a davosi rendezvény felől érkező információkat, akár együttesen akár külön-külön vizsgáljuk, ugyanaz a kép rajzolódik ki: igaza volt Orbán Viktornak amikor kidobta az „érjük utol Nyugatot” (és globalizálódjuk esztelen) gazdasági- politikai programot és helyette a „keressük meg a saját utunkat ás azon menjünk végig és majd legfeljebb mások követnek minket nem mi őket” gazdasági-politikai programot hirdetett meg. Márpedig (talán a Jobbik kivételével, de ma már ebben sem lehetünk biztosak) az egész magyar ellenzék továbbra is a korábbi (ma már jól láthatóan döglött) lovat próbálja győzelembe okoskodni.

A jóformán egyszemélyben a Schiffer András személye miatt jobb sorsra érdemes LMP pedig sajnálatosan ütemtelenül vállalja fel azokat az ügyeket (korrupció, atomenergiaellenesség, „gender-paritás, stb.) amelyek bár részei egy bármilyen jövőről szóló diskurzusnak, semmi esetre sem lehet politikai programot építeni rájuk.

Eddig sem lehetett, de ma már biztosan nem.

Orbán jó érzékkel ismerte fel, hogy egy korszak végén tartunk, amelyben nemcsak az elmúlt évtizedek világrendje, hanem az elmúlt 200 év modernizációs programja kérdőjeleződik meg, egybe megnyitva az utat egy új, többpilléren nyugvó világrend felé. Szemléletesebben: miközben ők az épen kimúló versenyképességi rangsornak szeretnének megfelelni (a Világbankos versenyképességi rangsor manipulációs botrány is megérne egy misét), Orbán egy éppen a Davos alkalmából megszületett rangsor szerinti legsikeresebb országot vezeti lassan nyolc éve.

A davost szervező World Economic Forum által újonnan létrehozott Inclusive Development Index  - melyben Magyarország Litvánia előtt vezetné a fejlődő országok rangsorát ha a nem FIDSEZ-hez köthető  74%-os GDP arányos adósság nem húzná le nagymértékben – ugyanis pont azt a szemléletet próbálja meghaladni ami ellen Orbán is küzd. Azt, hogy nem az absztrakt számok, a GDP és a még absztraktabb versenyképességi rangsorok, hanem az emberek tapasztalata az irányadó.

A Davosban összesereglett elit persze még a régi világrend emberei de az új világ lassan közéjük befurakodik, egyelőre persze álruhában, a piaci siker trójai-falován keresztül. A hírnök pedig nem más mind az egyik különleges davosi résztvevő, az izraeli sztártörténész Yuval Harari, kinek alaptézise az, hogy a szekuláris Nyugat vallása, a humanizmus, a saját sirját ássa meg azáltal, hogy olyan világot hoz létre, amiben sem embernek sem természetnek nincs helye.  Az emberek - a homoid fajta Sapiens alfaja – az együttműködésük által hajtották uralmuk alá a bolygót, és ezen együttműködés szükségeltetett világról alkotott közös elképzeléseket (Harari tudományos-materialista nyelvezetében a „fikciókat”) és ezekhez tartozó absztrakciókat (amelyek technológiában öltenek testet). De ma, az információ és biotechnológia térhódításéval, a technológia egyre inkább átveszi az együttműködés szerepét. A liberalizmus alaptételével szembe menve kijelenti: „Az egyént nem a Nagy Testvér fogja szétzúzni, hanem belülről, pszichésen fog szétesni”. Egy olyan technológiai gépezet része lesz, amiben a rendszert működtető fogyasztóra és nem az öntudatos és környezetéhez ezerféle érzelmi szállal kapcsolódó emberre van szükség. Ez a folyamat persze nem ma kezdődött, de csak ma éri el tetőfokát. Harari rámutat, a gyűjtögető életmódról a mezőgazdaságra való áttérés, összeségében sikeres projekt volt mivel megerősítette az emberiséget. De ugyanakkor az emberek többségének az életminősége romlott. „Nem az ember házasította a búzát, hanem a búza házasította az embert”- írja a Sapiens-ben.

Az iparositás hasonló hatással járt, a nyugati ipar technológiai gépezete világméretűvé duzzadt, miközben az ezt működtető munkások élete összeségében egy cseppet sem lett jobb mind a természeti ciklusokkal társadalmi szimbiózist kialakító parasztságnak. Ez még akkor is igaz, ha a második világháború után hallatlan életszínvonal növekedés volt a nyugati világban, de ez egyrészt mára már kifulladt (a nyugati medián reáljövedelmek már több évtizede nem nőnek) másrészt egyre nyilvánvalóbbak azok a társadalmi költségek, amelyekre a Harari figyelmeztet.

Ebben az olvasatban bizony megmosolyogtató, amit a globális liberalizmus „magyar hangja” az Index irt arra a hírre reagálva, hogy a magyar miniszterelnök Hararit olvas. Egyrészt elismeri, hogy mindent, amit a világról tudunk felülír Harari (vajon mit tudhattak a világáról mostanig?) másrészt még értelmezni sem tudja, hogy mit érthet hegy ilyen „trendi” történészből a „maradiság” megtestesítője, Orbán…

Az a rossz hírem van, hogy Orbán valószínűleg sokkal többet ért Harari- ból mind a globalizáció újságírói és elitje. Harari tézise és Orbán politikai víziója úgy illenek egymásba mind a kulcs a zárba. Az egyén csak akkor nem esik darabokra, ha olyan mobilizációs erőknek állítja szolgálatába önmagát, amelyek az együttműködést és nem a személytelen rendszerek által ösztönzött elidegenedést eredményezik. Orbán víziója a nemzetet, a családot és az ezek érdekébe kifejtett munkát teszi a társadalom középpontjába.

A történész davosi megnyilatkozásai is ebben a szellemben születtek: a munka jövőjéről szóló beszélgetésen például mintha a FIDESZ munkaalapú társadalmának a kátéját mondja fel. Arra hívja fel a figyelmet, hogy ma, a modernizáció hatására, nem azt hívjuk munkának, ami társadalmi értéket teremt (mind pl. a gyermeknevelés), pedig a gépek munka helyettesítő hatása miatt pont ezekre lesz majd szükség. De már a 2014-es, akkor nagy port felvert Második Gépkorszak könyv szerzői sem találnak jobb elképzelést a gépsités miatt eltűnő munkahelyek pótlására mind a „közmunkát” (amit természetesen nem Orbán talált ki, hanem a 1933-as Roosvelt-i New Deal része volt).

A jövő kihívásira a jelenben kell választ adni, és ezek a válaszok – a rettenetes kommunikációs körítés ellenére – ma inkább születnek Magyarországon mind azokban az országokban, ahol a globális elit éli a mindennapjait. Ez látszik az olyan általuk nem várt és azóta sem elfogadott eseményekben is mind a BREXIT vagy éppen Trump megválasztása.

Persze nem megy könnyen.

Az irány lehet, hogy jó, de az úton végig menni nem könnyű. A technológiai fejlődés becsatornázása messze nem megy olyan könnyen mind ahogy egy viszonylag kis és dinamikus országtól elvárható lenne. Észtország még mindig egy különc a kormányzati folyamatok digitális integrációjával, és az együttműködés-verseny közötti kényes egyensúlyt sem mindig lehet tetten érni. Van mikor egyszerűen lopás van. De azok a globális folyamatok, amelyekkel a megtermelt GDP jórésze elhagyja az országot még mindig jóval nagyobb felforgató hatással rendelkeznek mind a helyi tőke kétes tisztaságú erőgyűjtése.  

Harari a jelen tennivalóiról (azaz pont arról, hogy mi a dolga egy politikusnak ma) szóló könyvének, az idén augusztusban megjelenő „Huszonegy lecke a huszonegyedik századnak” bejelentéséről szóló sajtótájékoztatón mondta: “A politikai rendszer már nem képes értelmes jövőképet adni. Ezért építenek nosztalgikus légvárakat arról, hogy miként menjünk vissza a múltba. Ez biztosan nem fog működni, mert a nosztalgikus légvárak alaptermészete, hogy nem adnak választ azokra a valós kérdésekre, amelyekre válaszolnunk kell ma. Ez egyfajta átmeneti állapot, amíg valaki ki nem talál egy új értelmes jövőképet az emberek ezekbe a légvárakba kapaszkodnak”.

Harari arra is felhívja a figyelmet, hogy egy értelmes jövőkép nem föltétlenül fog tetszeni mindenkinek – gondoljunk csak a fasizmusra vagy a kommunizmusra. Harari könyvének megszületéséig egy konkrét politikai elképzelés van a piacon, amely leszámol úgy a levitézlett liberális-humanista világképben rejlő illúziókkal, mind az elvetélt kommunista és fasiszta rendszerek társadalmi mérnökösködésével. Ez Alexander Dugin heideggrianus Negyedik Politikai elmélete, melynek középpontjában nem az egyén, nem a társadalmi osztály, és nem a faj, hanem a közösségi tudat (a heideggeri Dasain) van, és a melyet politikailag egy államférfi/asszony képvisel, aki ennek az öntudatnak a megszemélyesítője.

Ki győzze le a Homo Deus-t ha nem egy egységbe szerveződött nép kollektív öntudata? Harari válaszára augusztusig kell várni. Addig is, Orbán víziója az egyetlen választható alternatíva.

Hódmezővásárhely ide vagy oda.

Cui prodest: A háború utáni nyugati politika vége, avagy mi a dolga egy újságírónak?

Nem az a baj, hogy a szuveranista radikális-populisták tévednek (nem tudjuk), hanem az, hogy a régi, jobbára 68-as kultúrmarxizmuson nevelkedett - vagy jobboldali létére megfertőzött - gárda túl nagy erővel kapaszkodik a kormányrúdhoz, az ottlétükben túl sok piaci szereplő érdekelt és, hogy az újságírók nem végzik a dolgukat.

„Nem meglepő, hogy Lukács reputációja ma Magyarországon nem oly tekintélyes, mint 1968 Párizsában volt. De tanítványai – Heller Ágnes, Fehér Ferenc, Márkus György, Kis János és mások – folytatták a 'marxista humanizmus' üzenetének feltárását, méghozzá vagy kényelmes, külföldi egyetemi állásokban, vagy 1989 után Magyarországon. Részint Lukács máig tartó hatásának tulajdonítható, hogy Magyarországon kétszer megválasztottak egy jobboldali kormányt, kétharmados többséggel. Ennek az oka nem Orbán Viktor és a Fidesz kiemelkedő nagyszerűsége, hanem az, hogy az alternatíva taszító, mivel benne él tovább Lukács forrongó haragja” (Roger Scruton: Bolondok, csalók, lázadók - Az új baloldal gondolkodói)

Nagy örömmel olvastam a napokban, hogy mind a 444 mind az MNO (mely két portál nagyjából lefedi az onlájn publicisztikák olvasóközönségét) felfedezte, hogy nem nagyon tudjuk gondolatilag megfogni azt a politikai valóságot, ami a szemünk előtt bontakozik ki a világban, hiszen egyre több országban kezd megszűnni a régi jobb-bal felosztású pártrendszer.

Már egy jó ideje jönnek fel mind a talajvíz a radikális-populista pártok Európa szerte, de mindezt jóféle (heveny méltatlankodással fűszerezett) strucc-politikával lehetett kendőzni. A BREXIT, az elcsalt szabálytalanságok miatt megismételt osztrák elnökválasztás, a teszetoszaság a migrációs krízisben,  a „Trump-jelenség” azonban már mind olyan dolgok, ami ellen már valami jobb kell. Esetleg el is lehet gondolkodni, populistázás, fasisztázás, „tetszőleges”-istázás helyett.

Azok a kutatások, cikkek, dokumentumfilmek, melyek azzal riogatnak, hogy az Amerikai Egyesült Államok már nem demokrácia, hanem oligarchia vagy azzal, hogy a vállalati szektor lassan átveszi az irányítást a tengerentúl (meg a TTIP-n keresztül azon innen is), vagy azzal, hogy a nyugati lakósság túlnyomó többsége nem részesül a gazdasági fellendülésből egyre inkább találkoznak a választók saját tapasztalataival is és alátámasztják azt az érzést, hogy valami  már „nem kerek” azzal ami van.

Ez az érzés pedig természetszerűen változásokat eredményez a politikai szférában is, mely az errefelé jellemző demokráciákban barométerkén üzemel. A demokrácia típusú politikai rendszerek legrokonszenvesebb jellemzője, hogy (elvileg) mindannyian részesei vagyunk, tehát minden, ami a demokrácia működésével – vagy ennek változásával - kapcsolatos, eredendően közügy. Ezért örömteli pillanat, mikor azt tapasztalom, hogy újságírók fontosának tartanak leközölni cikkeket erről a kérdésről. Annál is inkább mivel egy valóban összetett és a jövőt messzemenően befolyásoló jelenséghalmazról van szó.

De valóban ebben a szellemben íródtak ezek a cikkek?

A demokratikus politika, mint minden rendszer több szempontot is felkínál az elemzésre és nem mindenik szempont egyformán közvetít a polgároknak az érdekeiknek megfelelő elemzéseket. Mert a demokratikus politika résztvevői nemcsak a választópolgárok, akik választanak és a politikusok, akiket megválasztanak, hanem egy egész sor olyan szereplő is, akik jelenlétéről nem sok szó esik, vagy ha igen akkor általában összeesküvési elméletekkel összefüggésben.

Pedig nem szükségszerű, hogy igy legyen. Lehetne nyitottan is, mondjuk tárgyilagosan, rendszerelméletileg is vizsgálni a mechanizmust.  A jelen írás kerete nem ad alkalmat, hogy részletesen kibontsam ezt a kérdést, most elég, ha megnézzük mely szereplők milyen érdekek mentén lépnek föl. 

Nézzük például a két cikket, amelyekkel írásomat felütöttem.

A 444 cikk (akárcsak a valószínű inspiráció, a tíz nappal korábbi The Economist cikk) egyértelműen a rendszer önmaga és nem a rendszert tulajdonló és használó választópolgárok érdekeit helyezi első helyre. Hogy egy saját szakmámból kézreálló analógiával szemléltessem: ez olyan mintha a rendszerfejlesztő azt mondaná a júzernek, hogy a te érdeked az, hogy a MEGLÉVŐ rendszert használd, nem az, hogy az érdekeidnek, felhasználói követelményeidnek megfelelőt.

Ezt a The Economist és a 444 úgy próbálja eladni, hogy az általuk képviselt régi rendszer szép és menő (haladó, globalista és nyitott) míg az, amit az újak ajánlanak az csúnya és ciki (zárkózottak, populisták, akik valamely „letűnt korszakhoz akarnak visszatérni”). Jól ismert szólamok a két évvel ezelőtti „illiberálisozás” óta.

Ez a marketingduma nem gyenge, hiszen igy sokaknak egyértelművé válik, hogy melyik a helyes irány. Pedig ezzel nem tesznek mást, mint egyrészt kétségbeesett marketingeszközökhöz kényszerítik a másik „alkalmazás” fejlesztőit (igy születnek BREXIT-hez és Trump-hoz hasonló monstrumok), másrészt meg szembe köpik az „sajtó” intézményét magát mely nem a rendszer, hanem a választópolgár szempontjait hivatott megjeleníteni a közbeszédben.

Valahogy, úgy ahogyan azt Gazda Albert teszi az MNO-n megjelent írásában.

Aki, egy FB komment alapján - inkább nem idézném szó szerint – hát, úgymond sokszor „eledta magát”. Pedig, akárcsak Török Gábor (aki talán még többször eladta magát), nem tesz mást, mint a világ dolgaira érzékeny választópolgár (Török a rendszergazda-elemző) szemszögét képviseli következetesen a sajtóban, tehát azt, ami elvileg a dolga az ilyen szereplőnek egy demokráciában.

Gazda Albert pedig könyörtelenül rámutat, hogy a fejlesztők és marketingesek minden igyekezete ellenére az „régi alkalmazás” lassú, tele van hibával és nem jól számol. Bár még nem tudjuk, hogy az új jobban fog-e működni az elődjénél, de legalább gyors, a felhasználó igényeit helyezi a középpontba és a hibákat is sokkal gyorsabban hárítják el.  Meg, hogy talán jó lenne elfogadni, hogy ez a helyzet.

Mert igy talán a világ rendezett körülmények között fog átállni rá az új rendszerre és nem fog az egész átmenni egy jóval durvább káoszba melyhez képest Trump és a BREXIT babzsúrnak tűnhet majd.

De akkor majd miből élnek azok, akik a régi rendszerbe fektették tőkéjüket, idejüket?

Könyv: Bedő Imre - Férfienergia

ferfi.jpg

A Férfienergia egy remek és társadalmilag egyelőre felmérhetetlen fontosságú kötet. Azok számára akiknek Böjte Csaba vagy Kassai Lajos ajánlása önmagában elégséges, hogy megvásárolja és elolvassa, az tegyen úgy. Nem fognak csalódni. Azok, viszont, akik eredendően tartózkodnak a tudományosan nehezen kategorizálható non-fiction jellegű motivációs könyvek olvasásától, jó lenne, ha adnának egy esélyt.

Azok, akik vagyunk és az, ahogyan élünk az egy sokmillió éves evolúciós folyamat eredménye. Azok az erők, amelyek következtében egy példátlanul sikeres fajként és együttműködő kulturális csoportként (a nyugati civilizáció elmúlt 500 éves története egy példátlan sikertörtrénet) benépesítettük bolygónkat, továbbra is működnek. De nem csak benépesítettük, hanem civilizációs vívmányaink (Piagazdaság, Állam, Technológia) segítségével alapvetően megváltoztattuk környezetünket úgy természeti, mind társadalmi értelemben.

Ezt a nagy változást nevezték el az idők során ipari forradalomnak, Második Hullámnak vagy éppen Első Gépkorszaknak és melynek hatásai ma már jelentős környezeti és társadalmi válságok formájában IS jelentkeznek. A legjelentősebb társadalmi válság a nyugati civilizációban az elöregedés, mely alapjában fenyegeti a gazdasági berendezkedésünket, de megemlíthetjük, a civil társadalom, a hagyományos nyugati társadalmi (önszerveződő) intézmények elgyengülését is.

Mindezt azért írtam le, hogy érzékeltessem: az, hogy hímek, férfiak és férfi társadalmi szerepek vannak, evolúciós szükségletek, alkalmazkodási kényszerek eredménye. Ha ezek a kényszerek megváltoznak, a hagyományos férfi szerepeket gépek, állami intézmények és nők is kezdik elfoglalni, visszahathat nemcsak a férfiak közérzetére, jellemére, hanem puszta létükre is. Ezzel pedig a társadalom összteljesítménye, önszerveződése és alkalmazkodási képessége gyengül.

Cikkek, elemzések, tudományos munkák sora elemezi ezt a jelenséget, de elég csak arra a nők által sok helyen feltett kérdésre gondolni, hogy „Hol vannak a férfiak?”. Hol vannak azok, akikhez férjhez lehet menni, akikkel családot lehet alapítani, akiktől nem kell elválni (a válókeresletek 70%-át nők adják be)?

A férfiaknak tehát alkalmazkodni kell egy új világhoz (mely közben egy újabb, poszt-indusztriális, fázisba lépett), melyben alapvetően mindenki szabad, ezért nincsenek olyan társadalmi minták és fogódzók, amelyek ezt az alkalmazkodást segíteni tudják. Az alkalmazkodást a szó klasszikus értemében kell érteni: úgy változtassuk a viselkedésünket, hogy alapvetően önazonosak maradunk, nem pedig úgy, hogy bió-diszlet leszünk egy olyan társadalomban, amely nem értékeli azt, amire egy „átlagférfi” képes.

Az iparosodás óta az apák legtöbbször házon kívül vannak, vagy már eleve elváltak tőlük, a fiúkat női pedagógusok nevelik, el lehet vonulni a videójátékok és a pornó virtuális világába és katonai/társadalmi szolgálat sincs már. Nem erre mondják azt, hogy „tökéletes vihar”?

Gyakran hallani olyant, hogy ez egy természetes folyamat, nincs mit vele kezdeni, hadd hulljon a férgese. Igen, de ha a nőket megkérdezzük, hogy a saját egyéni boldogságuk szempontjából is, milyen férfiakat szeretnének látni a társadalomban, akkor a könyv hétteréül szolgáló Férfiak Klubjának több mint 8 ezres felmérése azt mutatja, hogy még mindig szükség van a hagyományos erényeket felmutató férfiakra, apákra, férjekre. Olyanokra, akikkel nőként tudnak együttműködni, akik bizonyos terheket le tudnak venni a vállukról. Ez az igény, bizony szembe megy az egyenlő képességeket, társadalmi státuszt célnak kitűző haladó társadalmi ideológiákkal. Ezért, mivel a nők hangos kisebbségének fontosabb a verseny és a státusz, a nők többségének természetes igényei háttérbe szorulnak.

Mi a teendő?

Nem lehet más, mint az, hogy társadalmi szinten, nem csak hagyományos közösségek szintjén (azok, akiknek Kassai Lajos vagy Böjte Csaba neve hitelesen cseng) újra be kell indítani azoknak a kulturális mintáknak az elterjesztését, melyek újra vonzóvá teszik azt a férfi életformát, mely felelősséget képes vállalni nem csak saját magáért, hanem családjukért, és a társadalom önszerveződéséért is.

A Férfienergia (és a Férfiak Klubja) ennek a folyamatnak tud a katalizátora lenni. Minél többen (nők és férfiak) gondoljuk ezt és teszünk ennek érdekében, annál többet teszünk a társadalom szétzilálódása és az elöregedés ellen, végső soron egy jobb világért.

Zárásképpen meg kell még említenem, hogy bár az ipari társadalom alkalmazkodási kényszereit nyögjük, lassan tényleg már a következő nagy fázis (az információs társadalom, a Harmadik Hullám a Második Gépkorszak, posztkapitalizmus, stb.) fogja meghatározni az életünket, mely sok modernizációs nyavajától fog megszabadítani (pl. több lesz a szabadidő), de alapjába véve további alkalmazkodást fog igényelni részünkről. De ezekre a megoldásokra is könnyebb lesz rábukkanni, ha már társadalmi méretekben tudunk felelős férfiakként együttdolgozni.

Modern házasság, gyenge házasság?

960.jpg

Meleg jogokon túl, fenntartható társadalmon innen

Egy évvel ezelőtt, ha egy marslakó az írországi népszavazás vagy az AEÁ Legfelsőbb Bíróságának döntésének környékén érkezett a Földre, könnyen juthatott arra a megállapításra, hogy a földi „összboldogság index” épp egy jó nagyot emelkedett, hiszen mostantól újabb emberek léphetnek a Boldogság kapuján. Mi lehet nagyobb dolog annál, hogy mostantól senkit nem lehet kizárni a családalapításból, az emberi boldogság talán legnagyobb forrásából?

Az Internet felrobbant a hírektől, profilképek szivárványba öltöztek, a média csak úgy ontotta az optimizmust. A másik oldalon, csendesebben ugyan, de ott voltak természetesen az ellenzők is, akik a hagyomány és a vallás nézőpontjából nem tartják elfogadhatónak, hogy ne csak férfi és nő együttélését hívjuk házasságnak. Ha ezt a konvenciót megbontjuk, mondják, mi tarthat vissza attól, hogy más típusú együttéléseket is „házasságnak” nevezhessünk? Mint például a többnejűséget?

De van egyáltalán jelentősége annak, hogy mit hívunk házasságnak vagy valóban csak értelmetlen (vagy ami MA még rosszabb: maradi!) szőrszálhasogatás, ha megkérdőjelezzük a társadalmi haladás e történelmi fontosságú mérföldkövét?

A vita parttalan, hiszen valójában ez a vita nem is létezik!

Mert itt nem a házasságról, a társadalmilag felbecsülhetetlen értékű kétszülős család intézményéről (amint egy amerikai portál fogalmaz: „a születéssel kapható legnagyobb privilégium”-ról) vitáznak a felek!

Nyilvánvaló, hogy tulajdonképpen két másik társadalmi intézmény - az állam által szavatolt egyéni jogok és az ezekkel ellentétben a hagyományos közösségi jogokat szavatoló egyházak - már évszázadok óta, pontosabban a Felvilágosodás óta, dúló háborújának egy újabb fejezetéről beszélünk.  

Mindkét intézmény jelentős társadalmi befolyással és hatalommal bír, de míg a nyugati civilizációban az állam által szavatolt egyéni jogok szekuláris és egyénközpontú intézménye lassan maga alá gyűri a hagyományos egyházakat (a neo-protestáns egyházakkal viszont még nehéz dolga van) a „társadalom szövete” is gyökeresen átalakul.

A Hit, Haza és Család „szentháromságon” alapuló hagyományos (alapvetően közösségek szövetszerű működésén alapuló) társadalom helyét az egyéni érdekérvényesítése veszi át mely Állam, Piac és Tudomány – mai nevén liberális demokrácia, kapitalizmus és technológia – „profán-háromságának” megkérdőjelezhetetlen talpazatán épül lassan 250 éve.

Emiatt, a társadalom-környezet (és a múlt – jelen – jövő) szoros és fenntartható kapcsolatát kifejező ökológia helyét sajnos az ezt a kapcsolatot leromboló és bolygónkat pusztulásba döntő haszonelvű és környezeti-társadalomjóléti korlátokra fittyet hányó ökonómia vette át, avagy ahogyan Bruno Latour fogalmaz, „választanunk kell az ökológia és a modernizáció között” és eddig a modernizáció jött ki győztesen.

Egy tudásbeli és erkölcsi korlátokat felállító Teremtőbe vetett hit elvesztése, együtt jár a tudomány által nyújtott tudás végtelenségébe, a tudományos progresszióba vetett hit megszületésével. Ezt, a (külső) korlátok nélküli létezést hívjuk ma szabadságnak.

Ez a mondhatni várható és talán kívánatos fejlemény viszont sajnálatos módon azt a téveszmét ültette el a szabadságban hívők fejében, hogy a növekvő magyarázó jellegű tudás egyben fejlődő erkölcsöt és ezáltal fejlődő társadalmat is jelent! Azt, hogy mindig élhetünk a saját jólétünket maximáló egyéni szabadságunkkal, mert az állam „látható” és a piac „láthatatlan keze”, a tudomány és technológia segítségével automatikusan megoldja a társadalmi szintű problémákat is.

Ezzel szemben a tudomány, állam és piacgazdaság egymást támogató fejlődése nemcsak exponenciális módon növelte a tudásunkat a fizikai világ működéséről, de növelte az általunk alakított és megismert világ bonyolultságát is, melyben egyre kevésbé valószínű, hogy bármilyen „láthatatlan kéz” képes a közjó érdekeit érvényesíteni. Talán nem volt jó ötlet ennyire elbonyolítani az életet, csak a hagyományos intézmények legyőzése érdekében, ha ez a társadalom szélsőséges csoportokra való szakadásával jár, nem utolsósorban a jövő generáció (nevelési és környezeti) érdekeinek a teljes figyelmen kívül hagyása miatt! Mindezt az Egyenlőség nevében!

Episztemológusok szerint két féle új tudás keletkezik a világon. Az egyik a popperi elven működő tudományos megismerés és innováció mely emberi időléptéken működik a felvilágosodás kezdete óta és egyre gyorsul, a másik a neo-darwinista elven működő természetes szelekció és alkalmazkodás mely történelmi, de inkább földtörténeti, léptékben fejti ki hatását.

Nem nehéz kikövetkeztetetni, hogy a tudás képződés előbbi formája valójában ugyancsak egy alkalmazkodás (a kognitív képességek adaptációja), és, hogy a valóban alapvető és az emberi faj túlélésére használható tudást az utóbbi folyamat generálja az emberiség számára. Ebben pedig nemcsak a biológiai-szellemi „fittséget” biztosító gének kiválasztódása, de a „mémek” - azaz a „társadalmi szövetet” létrehozó és működtető erkölcsi tudás, a hagyományok – kiválasztódása egyforma szerepet játszik. Azt is mondhatjuk ezért, hogy a történelmi léptékben stabil géneket ugyancsak viszonylag stabil „mémek” egészíthették ki és együttesen biztosították a maximális túlélési esélyt.

A hagyományok, mivel alapvetően nem nyújtottak magyarázatokat, nem is támogathatták a jelenkor technológiai civilizációjának létrejöttét, de nyújtottak olyan alapvető erkölcsi normákat, társadalmi intézményeket, (civilizációként más-más formát öltve, de tartalmilag hasonló módon) melyek biztosították az emberiség, mint közösség, túlélésesét.

Ha a technológiai civilizációnk „Gott ist tot”-ja miatt a hagyományban létező minden tudás, társadalmi intézmény elveszik, nincs garanciának arra, hogy ezt tudományos módszerrel pótolhatjuk abban az időintervallumban, amelyben egyénenként (vagy akár mind közösség!) létezünk. Nem beszélve arról az egyszerű és tudományosan bizonyított tényről, hogy genetikailag-lelkileg alkalmatlanok vagyunk egyénekként létezni a földön és továbbra is szükségünk van a társadalom szövetére.

A vicc az, hogy az egyedüli kiút, ha a progresszió útját választjuk, a hit az „optimizmus elv” érvényességében, miszerint: a problémák elkerülhetetlenek, de megoldhatóak a megfelelő tudás rendelkezésre állásával!

A cikk témájához visszatérve tehát, ma nem baj, hogy lassan kivesznek a kétszülős családok, melyek eddig az egyedüliként biztosították az egészséges új generációk felnövekedését, mert a tudomány majd kitalál valamit, hogy kompenzálja a hiányzó „mémeket” melyekkel eljutottunk „idáig” – pedig dehogy talál ki valamit!

Ahhoz először be kellene ismerni társadalmi szinten, hogy nem elég a liberális demokrácia és a kapitalizmus keretei, hiszen ezekben a keretékben még csak nem is értelmezhető az, amiről itt írni próbálok – nem egyén, hanem egy hagyományos társadalmi intézmény problémájáról lévén szó mely nélkül, a mai tudásunk alapján, az emberi civilizáció nem tud fennmaradni.

Ezért egyedül a tudományra és a racionális gondolkodásra támaszkodhatunk, ha az előre vezető utat kutatjuk, hiszen nyilvánvaló, hogy a pontszerű egyén és egy térbeli-időbeli hálózatot vagy rendszert jelentő intézmény között elvi különbségek vannak melyek megfogatóak a tudomány eszközeivel.

Összefoglalva: az egyén helyzetét elemezhetjük a rendszer vizsgálatán keresztül, de a rendszer viselkedését nem érthetjük meg csak az egyén viselkedése által!

A melegházasság, ebben a megközelítésben tehát, nem probléma. Az igazi probléma az, hogy csak a hagyományos keretek tudjuk értelmezni a család és a házasság intézményét és a tudomány – az említett okok miatt: az állam csak a jogi keretet biztosítja, a piac pedig az egyéni keresletet szolgálja – nem érdekelt abban, hogy jobban megértsük, hogy a társadalom fenntarthatatlan, ha nem tudunk lefektetni olyan erkölcsi és normatív elveket melyek ugyanúgy, garantálják a stabilitást, mint a hagyományos keretek.

Ez azért nagyon fontos, mert a kutatások arra a következtetésre jutottak, hogy, nincs faji, nemi vagy gazdasági jellemvonása a társadalmi leszakadásnak, a különbségek teljes egészében magyarázhatóak a családok stabilitásával!...és akkor még nem említettem azt a tényt sem, hogy a nyugati civilizáció (a többi nagy civilizációval szemben) nem képes számszerűen újratermelni önmagát - egyelőre kezelhetetlen társadalmi-gazdasági problémahalmazt generálva. Mindeközben, a bevándorlás ösztönzésére épített stratégia épp most mutatja a látványos kudarc jeleit Európában.

Azt gondolhatnánk, hogy ezeket a tényeket, fontosságuk miatt, komoly médiafigyelem, széleskörű társadalmi konszenzus és mobilizáció övezi, ezért csak idő kérdése, hogy hosszú távú megoldás szülessen a problémára.

Mi sincs távolabb a valóságtól!

A nyugati világban a fősodrú média és politikai erők a társadalmi haladás értékei mellett tették le voksukat. Ez az elköteleződés, fő társadalmi kérdésekben, sajnálatos módon meglepő szűklátókörűséggel és dogmatizmussal párosul. Hasonlóan a viccbeli, kulcsát kereső ittas székelyhez, ott keresik a problémák gyökerét ahol az értékeik „világítanak” (leginkább a kisebbségek egyéni jogai, társadalmi egyenlőtlenségek, stb. körül) mintsem ott ahol ezek esetleg ténylegesen keletkezhettek. Ha meg esetleg tényleg nagyon nehéz lenne a tényekkel vitatkozni (mint a mi esetünkben) mindig a legegyszerűbb megoldáshoz a mindenható Állam vagy éppen a Piac hangsúlyosabb szerepvállalásához fordulnak, mint ahogyan az Shiver Report is teszi, mondván, hogy fel kell készülni az „egyszülős” (avagy apa nélkül) családok elterjedésére és támogatására.

Kézenfekvő, nem?

Mivel mindenkinek egyéni joga házasságot kötni, gyermekeket szülni majd elválni, a mindenható Állam és a Piac majd segít a helyzetet kezelni. Ja, hogy, a gyermekek jogai sérülnek? Nos, ez már nem a progresszív baloldal dolga, hiszen ők se nem szavaznak még, se nem fogyasztanak majd kevesebbet, már csak azért sem, mert az elvállt szülők bűntudatból többet vásárolnak gyermekeiknek, mint a kevésbé bűntudatos hazaságban élők.

Fontos megemlíteni, hogy a házasság, mint társadalmi intézmény, a modern társadalomban csak annyira bír jelentőséggel, amennyiben valakinek (például melegeknek) nincs joga a benne való részvételhez.

Az Állam által garantált egyéni jogok intézménye mindent visz!

A házasodási jog nemléte végső soron az egyéni boldogulás kerékkötője lehet, hiszen az esküvő olyan társasági esemény és státusszimbólum, mely elengedhetetlen tartozéka lett az egyéni imázs-építésnek is. Ilyen értelemben, a több esküvő hasznossági értéke meghaladja az egy esküvőét!

Az, hogy mennyire stabil, hogy mi történik házasságnak, mint szerződésnek, a megkötése után, az már csak az állami szervekre (pl. igazságszolgáltatás) vagy a piacra tartozik (pl. házassági tanácsadás, párkeresési szolgáltatások, esküvőkkel kapcsolatos szolgáltatások, stb.).

Mindezt jótékonyan itatja át a modern világ ópiuma a szórakoztatás és a szórakoztató tudomány és technológia világa. A szórakoztatás sajnos az egyedüli értelme ezeknek, amiért a tudatunk nagy árat fizet.

A mozik, televíziós műsorok hemzsegnek a házasságról hamis képet sugalló romantikus filmek, vígjátékok tömkelegétől. A tudomány gyakran mutatja a rosszabbik arcát (pl. egy-két stabil házasság alapján próbálnak általános következtetéseket levonni, ez tipikus logikai hiba, közben teljesen elfelejtve a társadalmi közeg szerepét) és a technológia által segített társkeresés pedig az egyik legjobb módja az önbecsapásnak, ahogyan az egyik legnagyobb társkereső oldal a Match.com tulajdonosa és a Dataklism (Adat-kataklizma) című kiadvány szerzője fogalmaz milliónyi adat feldolgozására alapozva. A technológia, pontosabban a Facebook használata, pozitívan korrelál a válásokkal és az sem meglepő, hogy a válások „ragadósak” a baráti társadalmi hálón keresztül – igaz a jelenség kevésbé jelentkezik amennyiben gyermekek is vannak.

A Piac, nem meglepő módon, lehetőséget ad a házasságtörők egymásra találására, és nem lepne meg, ha ez az egyetlen „megoldás” is ne jelentősen „segítene” a válási statisztikákon!

Mindebből következik, hogy egyenesen csodaszámba megy, ha ma egy házasság stabilnak bizonyul! A modern házasok valóságos túlélőművészek!

Ehhez képest a konzervatív csoportok nagyon is becsben tartják a házasságot, de csakis, mint egy vallási intézményt, melynek úgy a formája, mind a tartalma kőbe van vésve. Bizonyított tény az is, hogy az egyházak hívei, akik vallási szertartások szerint esküsznek sokkal stabilabb házasságban élnek, de a jelek szerint, a tovább folyatódó szekularizáció közepette, társadalmi szinten nem várható, hogy az egyházak megoldást nyújtanak a házasságok instabilitására.

Sajnálatos módon a közbeszédet e két szélsőséges álláspontú csoport uralja miközben a társadalom többségét ma már egy szekuláris, de a hangos progresszív kisebbségtől különálló csoport alkotja, akik vallás és ideológia meggyőződés híján, megoldás nélkül maradnak.

Nekik szól ez a cikk.

Azoknak, akik tudják, érzik, hogy a modern világban is van értelme családot alapítani, de azt is tudják, hogy csak akkor bízhatnak az eskü erejében, ha a családot, mint intézményt, nemcsak az Alaptörvény szövege, hanem társadalmi környezet is védelmezi, a fentebb leirt feszítő erőkkel szemben.

Ahhoz, hogy ez megtörténjen, társadalmi szintű párbeszéd kell, létrejöjjön arról, hogy mit jelent és hogyan működik a házasság és család a jogi és egyházi vonatkozásokon túl. Arról, hogy mekkora értéket testesít meg önmagában is a család, azáltal, hogy, miként azt a Kaliforgia filmsorozat Hank-ja is felismerte hét évad orgiái után, „középpontot hoz létre az életünkben”. De legfőképpen arról, hogy úgy a nők, mind a férfiaknak vagy az fiukat és lányokat nevelő szülőknek és iskoláknak dolguk van ahhoz, hogy alkalmassá váljanak a családalapításra, az ezzel járó felelősségre.

Igen, szándékos, hogy férfiakról és nőkről beszélek, hiszen nyilvánvaló, hogy azáltal, hogy az uralkodó nemeket érintő progresszív ideológia, a feminizmus, mindenáron gazdasági egyenlőséget szeretne elérni a férfiak és nők között, próbálja kiküszöbölni a nevelésbeli és viselkedésbeli különbségeket. Ez pedig bizony akadályt gördít a tartós férfi nő kapcsolatok kialakulása elé, hiszen, ahogyan a pillanatragasztót is kék és piros tubusból kellett összekeverni anno, hogy a megfelelő szilárdságot kapjunk, a kapcsolat is csak akkor marad szilárd, ha a fenntartásához, az Élet kihívásainak a legyőzéséhez szükséges tudás, készségek és képességek megvannak. Ez pedig, ahogyan a munkahelyen is, a készségek, képességek sokszínűségéből állhat össze. Ezért van az, hogy a Modern Család filmsorozat szereplőihez hasonlóan, a család stabilitását leginkább a hűség ás a megfelelő partnerválasztás (idősödő macsó fehér férfi a fiatal latin bomba nőt, művészi hajlamú meleg férfi, a jogász partnert, okos de obszesziv hajlamú nő a butácska, de laza és kreatív férfit) és nem a partnerek közötti hasonlóság adja. Persze, ezek csak a szórakoztatási célt szolgáló extrém példák, de jól mutatják azt, hogy számtalan módon tud működni a házasság, ha ez a különbségekből adódó vonzalom létezik és felek egyformán el vannak köteleződve a házasságuk fele.

Ugyanakkor, ha társadalmi szintű párbeszédről beszélünk, nem az extrém példák (más néven kisebbségek), hanem a többség helyzete az irányadó, ugyanis évmilliók biológiai és évezredek kulturális evolúciója párhuzamos haranggörbék szerint szórta szét a férfiak és nők fizikai és szellemi jellemzőit. A hagyományos társadalmi szerepek (melyek az evolúció szempontjából legsikeresebb kulturális csoportok jellemzője volt) ugyancsak e haranggörbék szerint alakultak: a férfiak átlagosan a fizikai és anyagi biztonságteremtésért, a nők az otthon gondozásáért valamint a megteremtett erőforrások optimális beosztásáért feleltek. Mivel abban a korban a hatalom minden esetben az egyéni felelősségvállalást is jelentett (feudum), így nem nehéz nem észrevenni az ellentmondást a modern, a hatalmat minden esetben az egyéni jogokból levezető gyakorlattal.

Ezért, az, amit a feminizmus patriarchátusnak nevez, az tulajdonképpen a társadalom termesztés szerepmegosztásban a férfiakra eső, a család vagy törzs külső biztonságához szükséges felelősségvállalást jelentette. Eközben a nők, elmondhatjuk, hogy az otthon keretein belül ugyancsak teljes felelősséggel és ezáltal teljhatalommal rendelkeztek.

Ehhez képest ma az „átlag férfi” és az „átlag nő” az „átlag házassághoz” hasonlóan (így nem meglepő módon) alkalmazkodási gondokkal küzd.

Az "átlag család" megrendülése aszimmetrikusan érintette a fiukat, hiszen az apa nélküli családokban (a kétszülős családokban is az apa rendszerint távol van munkája miatt) nőnek fel minta nélkül, amivel az iskolában sem találkoznak, a női pedagógusok túlsúlya miatt.

A valós életben megszerezhető pozitív viselkedési minták helyet a virtuális tér, legfőképpen, a videojátékok és a pornó vette át, miközben a feministák, a tőlük megszokott "üljünk fordítva a lovon" megközelítéssel, átnevelési programokat szerveznek az iskolákban. Jelenleg a fiúk négyszer nagyobb valószínűséggel követnek el öngyilkosságot és minden szintű oktatási intézményben, alacsonyabb arányban vesznek részt, mint a lányok. Majd az iskola elvégzése után, a fiatal férfiak már kimutathatóan kevesebbet keresnek mind a fiatal nők.

Ezzel pedig eljutottunk a nők problémáihoz, amelyek egyrészt a férfiak problémáiból másrészt a már említett, az őket a bal liberalizmus brutális egyenlősítő módszereivel helyzetbe hozó feminizmusból táplálkoznak. A relatív helyzeti előnybe került nők pedig nem találnak igényeknek megfelelő partnert. Attól, hogy egy nő magasabb társadalmi státuszt élvez, még nem következik, hogy potenciális partnerként tud tekinteni egy alacsonyabb státuszú férfira. Extrém, és mondjuk egy filmsorozatban előforduló szórakoztató esetben ez persze elképzelhető, de sokkal gyakrabban megesik az, hogy a karrierjét vasakarattal építő nő otthon egészen más elvárásokat támaszt mind a munkahelyen. Nem segít, hogy a Piac „pszeudó-tudományos” ígéretekkel szédíti őket, a petesejteket lefagyasztandó, abba a hitbe ringatva őket a pezsgős kaviáros bemutatókon, hogy a gyermekvállalás pillanata tetszőlegesen kitolható a jövőbe.

Mi a teendő?

Talán ésszerű lajstromba venni, hogy ki mindenkinek van dolga a modern világban (az egyházakat nem veszem be a listába, mert pont az a kérdés, hogy létezhet-e stabil házasság az egyházak közösségi-vallási gondoskodásán kívül), ha azt szeretnénk, hogy a társadalmunk újra fenntartható irányba induljon el. A fenntartható társadalom nem egyéni döntések következménye miatt lesz fenntartható, hanem azért mert a „társadalmi szövet” minden eleme megérti, hogy a modern társadalomban működő erők pont az ellentétes irányba – a társadalmi szétroncsolódás irányába – hatnak. A „társadalmi szövet” megerősödése pedig elképzelhetetlen a családok megerősödése nélkül.

Mindannyiunk: próbáljuk újra megérteni, hogy mi miért van a világban és próbáljunk reflektálni a világban működő mechanizmusokra melyek nem föltétlenül a mi és a fizikai-társadalmi környezetünk jólétét szolgálják. A gazdasági világ a mai napig a profittermelésre és csak másodsorban a valós társadalmi problémák megoldására van berendezkedve. Legyünk tudatában ennek!

Férfiak: Vegyük észre, hogy a történelem fogaskerekei most az elpuhulás, eltunyulás irányába hatnak és, hogy a természet által megszabott átlagképességeink alapján nekünk van kiszabva, hogy ezt a trendet megfordítsuk. A testi és lelkierőnket edzeni kell és ezt az erőt a társadalom (elsősorban családunk majd a hazánk) szolgálatába is kell állítanunk. Felelősséget kell vállalnunk a következő generációkért, viselkedési mintát kell, hogy nyújtsunk nekik. Ezzel tartozunk elődeinknek is, akik jóvoltából ma itt vagyunk. Hozzunk létre új társadalmi intézményeket (mint pl. Férfiak Klubját), hogy összefoghassunk, és még hatékonyabban szolgálhassuk családjainkat és hazánkat.

Nők: Ne higgyük el, hogy az emberi történelem egyedüli célja a nők kizsákmányolása volt. A világ legfontosabb és legnemesebb feladata, az Élet ápolása volt az osztályrészük, és a gazdasági-politikai hatalom, ami a történelem látható folyamát jellemzi tulajdonképpen csak ennek a feladatnak adott egy támogató keretet. A Férfiak akkor is, ma is, csak felelősséggel szolgálni szeretnének, és büszkék, lenni arra, hogy oltalmazhatják az életet adó családot és a hazát. Ez nem azt jelenti, hogy a férfiak meg szeretnék fosztani a nőket a tudástól és politikai-gazdasági hatalomtól, hanem azt, hogy számukra (és képességeinknek, átlagosan) nem az Élet adása és táplálása, hanem az Élet szolgálata jutott. Szövetkezzünk mindannyink céljainak támogatásáért úgy, hogy a család és a haza szolgálata mindig a szemünk előtt lebegjen.

Házasulandók: Mindig emlékezzetek arra, hogy mekkora élmény és varázslat egy életre szóló fogadalmat megkötni. A házasság törékeny, ezért folyamatos törődést igényel, de a befektetett munka sokszorosan megtérül.

Házasulandók szülei: Legyen prioritás az új családi kötelékek ápolása. Legyenek tartózkodóak (hiszen a modern házasságban már nem a szülők adják össze a gyermekeket) de mindig segítőkészek. A megszülető új család megerősödve és unokákkal kiteljesedve megszámlálhatatlan öröm forrása lesz majd, és ahonnan bízván remélhetnek (érzelmi) támaszra (is!), ha az Élet úgy hozza majd.

Apák: Nem vitás, hogy annak, ahogyan viszonyulunk lányainkhoz (és feleségünkhöz) születésüktől fogva és amilyen viselkedési mintát nyújtunk (vagy épp ellenkezőleg, nem vagyunk jelen és ezáltal nem nyújtunk) fiainknak óriási jelentősége lesz abban, hogyan képesek legyenek továbbvinni a család intézményét.

Anyák: Minél olajozottabb az együttműködés az apával, annál nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb az otthon. Egy ilyen otthonra fognak majd a gyerekek is vágyakozni, ha felnőnek.

Barátok: Az esküvő egyben egy új időszámítás kezdete is. Ettől fogva nem csak a varázslatosan öncélú barátság fog folytatódni (a kipróbált barátság akkora érték, hogy minden körülmény között meg kell őrizni), hanem a család támasza is kell lenni. Ez felelősség, de mivel a barátnak ez áll érdekében, ezt a felelősséget vállalni kell – az esküvői mulatságon, való részvételen túlmenően is.

Tudomány: A pszichológia, antropológia, szociológia ma már rendelkezik, olyan eredményekkel melyek alátámasszák, hogy az emberi jólétet a házasság és a kétszülős családban való nevelkedés szolgálja a legjobban. Ezeket az eredményeket a tudósok minden lehetséges módon terjesszék a médiában, pl. Szeretem a Férjem – Pszichológia mindenkinek (http://szeretemaferjem.hu/), de említhetem a TIME magazin részletes elemző cikkét is mely szerint „Soha nem volt ilyen nehéz házasságban maradni, mint ma, de a friss adatok azt mutatják, hogy megéri”.

Állam: minden lehetséges eszközzel támogassa a családokat és a családok stabilitását. Akár gazdasági ösztönzőkkel is. A családterápia legyen része a társadalombiztosításnak! A lehető legtöbb gyermek nőjön fel kiegyensúlyozott kétszülős családban. Legyen része az erkölcsi, tudományos oktatásnak a cikkben felvázolt és a tudományos kutatások által alátámasztott fenntartható világ – modern világ közötti ellentmondások ismertetése.

Hoki VB: Kezet rázni az istenekkel!

szpasziba.jpg

Terence Fletcher: Nem hiszem az emberek megértették mit csináltam Shaffer-ben. Nem azért voltam ott, hogy vezényeljek. Minden kib…ott idióta tud hadonászni a karjaival és tartani a tempót. Azért voltam ott, hogy túllökjem az embereket azon a ponton, amit elvárnak tőlük. Azt hiszem, hogy ez… szükségszerűség. Ellenkező esetben megfosztjuk a világot a következő Luis Armstrongtól” (Minhalálig Jazz-Whiplash)

Nehezen felejthető film nehezen felejthető jelenetei jutottak eszembe amikor Bartalis Isti az elitvébén kitudjahányadszor becselezte magát az ellenfél kaputerébe – itt épp a fehéroroszok elleni történelmi győzelmünk fele vezető második harmadban - és ott egy óriási botütéssel letaglózták. Akárcsak a filmben (ahol a tökéletes dobszóló megvalósítása volt a cél), vértócsa gyűlt a játéktérre. De akárcsak a filmben, ez csak művészi aláfestése volt annak a történetnek mely mindkét esetbe messze – vagy, hogy éljek a rám jellemző pátosszal – magasra, nagyon magasra vezetett.

Mert, vér-verejték nélkül nincs Tökéletesség, Tökéletesség nélkül nincs Szépség, Szépség nélkül nincs Jóság és emberhez méltó Élet. Csak túlélés és távlattalan kínlódás van. Bartalis Isti cselei az ellenfél harmadában és Kanadának lőtt gólja, Sofi azelőtti emberhátrányos letámadása és egész VB-n a játékhoz való hozzáállása, Vay Ádi emberfeletti védései (aki már megkapta méltó jutalmát) – hogy csak a történelembe aranybetűkkel beíródott és előzményekkel nem rendelkező mozzanatokat említsem – mind-mind örök emlékeztetőül fognak szolgálni, hogy csak a viaszszárnyakat perzseli le a nap, ha túl magasra törünk!

Ez a 25 férfi megmutatta, hogy ha szívben, lélekben, tudásban, munkában odatesszük magunkat az aktuális feladatunkhoz (teremtő emberként, apaként, barátként, polgárként, stb.), mindannyian hozzátehetjük magunk kis Tökéletesség darabkáját a Történlem alakításához. Ahhoz, hogy „mikor letesszük a lantot”, ott maradjon mindannak a Szépnek és Jónak a lenyomata, ami vezérelt ezen a Földön.

Nem lehetett véletlen, hogy a VB honlapjának csak félig vicces rangsorolása azt mondta Magyarországról a fehéroroszok elleni győzelem előtt: „See, kids, hard work doesn’t always pay off”. Hát dehogynem! Most, amikor (Jégkorongblog FaceBook beharangozó) „Nyílnak a kapuk, az NHL után a KHL is magyart akar”- a játékvezető Gebei Péter KHL-es szerződtetésére utalva, a Vay Ádi NHL-es szerződése után – merészeljen valaki ilyent állitani, a 2002-es olimpiai elődöntős Fehéroroszország legyőzését nem is említve.

A sokak által nem szeretett de pétervári hőseink kapcsán többször előkerült Kercsó Árpád, Terence Fletcher módjára űzte-hajtotta tanítványait, hogy a bennük rejlő gyémánt kicsiszolódjon, és most mindannyian gyönyörködhessünk az eredményben. Nem tudjuk elégszer megköszönni ezt neki, Chernomaz mesternek és mindenkinek, akik áldozatos munkával ezt a varázslatot előállítottak nekünk.

Két éve, egy sokak által kudarcosnak látott vébé után megírtam, hogy a Valóság – ha elég mélyre ásunk, vagy elég lépést teszünk hátra - „rózsaszín” (most azért hozzáteszem: egy 11 es számot mintázó sajnálatos szennyeződést leszámítva – MJSZ azóta sem számolt el ezzel a csúfsággal!). Amit akkor csak én véltem kiolvasni a jelekből, mára mindenki által megtapasztalható elbűvölő valósággá vállt.

Hogy mennyire, azt mi sem példázza jobban, mint a következő két apró mozzanat.

Akkor, székely-magyar hokiszurkoló csudabogárként olvashattam fel jegyzetemet a Heti Válasz Műhely publicisztika óráján (még egyszer köszönöm Borókai Gábornak a hozzáértő és szeretetteli visszajelzéseit), ma már maga a főszerkesztő helyettes, Bódis András ismételte meg akkori gondolataimat: Magyarország, igy szeretlek! Pont, igy!

De nemcsak Bódis (volt) kollega kapta fel a fejét. A világnak nehéz volt nem észrevenni az önkívületben tomboló, a világon mindenkivel pacsizó, a himnuszokat mindig eléneklő magyar szurkolókat. Főleg a negyeddöntőbe jutott német szurkolók „ünneplésével” való szembesítés lehetne mellbevágó – ha ilyen felesleges dologra vetemednénk.

Ha Magyarországból a szemünk előtt válik hokiország, akkor a hoki (akárcsak egykoron a foci - de inkább a focival együtt, ha már ilyen szépen kijutottunk az EB-re) képes lehet elvégezni azt a feladatot, amit a politika (objektiv okokból) soha nem fog – egyesíteni a nemzetet.

Gromov, az általa és F.Kapus által jegyzett könyv utolsó lapjain ezt úgy fogalmazza meg, hogy amikor a csapat a jégen van, „akkor nem csak én vagyok, akkor a mi része is vagyok”, és ez a lehetőség nyitott mindenki számára függedtelenül származástól, iskolai végzettségtől, társadalmi osztálytól!

Talán pontosan azért, mert a hoki elsősorban egy játék, és csak másodsorban egy szórakoztatóipari termék, meg tudta őrizni párhuzamos valóságát melyben ugyan adott esetben, mintegy bónuszként, tükrözheti a külső világ esetlegességét, frusztrációit és korrumpáltságát, de mégis zsinórmércéje tud lenni, mindannak ami bennünk, legbelül, megvan, de ebből az útját vesztett világból, a nagybetűs Valóságból oly gyakran hiányolunk: a Szépségnek, az Igazságnak és a Jóságnak.

És mi más lenne az Élet értelme, mint önmagunk megismerése, tökéletesítése és közösségi megünneplése és feledéstől való megóvása? Az hogy, akárcsak fiaink, kezet rázhassunk az istenekkel?

Címkék: vb, hoki, Szentpétervár

Internetadó-hiszti utózönge: Új narrativára van szükség a közjóról és a haladásról szóló közbeszédben

Bár a kormány valójában sosem akart internetadót, a digitális világ kérdése a közjó, így a mindenkori kormány szempontjából is, megkerülhetetlen. A tét, a 250 éves Felvilágosodás helyes mederbe terelése. Ezt a kihívást a balliberális oldal, mint „kórtünet” és a probléma része, nemhogy kezelni, de definiálni sem tudja. Ha igy van, akkor mi hiányzik a jobboldalból, hogy megmentse a 21. Századot a ballib utópisztikus-disztópikus jövőképétől?

A közvélemény-kutatások eléggé egyértelműen kimutatták, hogy a FIDESZ komoly zuhanórepülésbe kezdett novemberben, és az is eléggé egyértelműnek tűnik, hogy ennek a folyamatnak a kezdete az u.n. „internetadó” körüli hercehurcához és az ezt kísérő több-tizezeres „tüncik”-hez” köthető.

A kormány úgy tűnik, hogy végleg eljátszotta sokszázezer polgár bizalmát és ráadásul, mintegy bónuszként, sikerült olyanokat is politikailag mozgósítani, akik eddig a politikai részvétel gondolatát is jobban kerülték, mind az ördög a szenteltvizet. Ez a mozzanat, mint „cseppben a tenger” mutatta meg nemcsak egy fontos szeletét a kis magyar valóságnak, de olyan világszintű folyamatokra is nyitott résnyi betekintést, melyek minden bizonnyal meghatározóak lesznek az elkövetkezendő évtizedekben az egész civilizált világban!

Mikor ilyen komoly a tét, nem lehet szó nélkül elmenni az olyan hányavetien arrogáns, lekezelő és magát menőnek gondoló cikkek mellett, mint az Index Totális félreértésre alapozott az egész magyar jobboldal-ja. Mivel úgy Magyarországot mind a nyugati világ nagy részét a mai jobboldal valamilyen verziója fogja vezetni a belátható jövőben (ez a megállapítás önmagába cikket ér, de a cikk végére talán kiderül, hogy miért), ezért egyáltalán nem érdektelen, hogy miként (nem) gondolkodik és értelmez (rosszul) az EGÉSZ magyar jobboldal.

Persze, már a cikk bevezetőjéből kitűnik, hogy az egész „totális félreértés” vihar egy pohár vízben (egy Rogán-nyilatkozatban) mellyel a Rogán a netadó ellenes tüntetőket akarta fricskázni, mely fricska egy WSJ cikk apropóján született.

Itt jegyezném meg, tisztelettel, hogy nem értem miért gondolja egy kétharmaddal kormányzó konzervatív erő, hogy ilyen fricskákkal könnyíthetnek az amúgy nem könnyűnek ígérkező és megannyi elkerülhetetlen konfliktussal járó kormányzás kommunikációján. Ez minimum visszatetsző, de ellenkezik a „tartsd szárazon puskaport” és az „aquilla non capit musca” évezredes bölcsességekkel is. Persze, ha a politikát, úgy ám-blokk, „szelektív nézőpontok” háborújának állítjuk be, ahogyan azt GFG teszi (feltehetően nominalista-voluntarista indíttatásból), akkor természetesen szelektív nézőpontok háborúját kapjuk, csak kérdéses, hogy ez miként szolgálja a közjót, mikor most már elég sok olyan dolog van a világon, amiről nem kell föltétlenül hitvitát folytatni. Véleményem szerint a konzervatív temperamentum, mely, mint mondtam, minden bizonnyal meghatározó lesz a 21. század politikájában, pontosan abban különbözik a baloldali racionalista (és az osztogatást már-már vallási szintre emelő) politikájától, hogy elvből egyetlen politikai gondolattól sem zárkózik el, amely a közjót szolgálja, de ezt pesszimista módon teszi, azaz „ami nem romlott el azt nem kell megjavítani” elvet követi. Ami meg bizonyíthatóan jól működik (pl. gyerekek nevelése hagyományos családokban, az „igazi” civil világ támogatása vagy éppen a bevándorlás társdallamilag, érzelmileg feldolgozható és integrálható szinten tartása) azt egy konzervatív temperamentumú politika minden áron óvja és támogatja.

Ha van egy dolog, amit az Orbán kormány jól csinált, és amely valószínűleg a 2014-es tripla választási győzelmet hozta, az az „egyenlő közteherviselés” elvének gyakorlatba ültetése. Ha van, egy olyan közgazdasági gondolat melynek helye van a 21. században, az a társadalmi (és természeti) externáliák számszerűsítése és visszaosztása a piaci szereplőknek különadók formájában megmutatva (nyugati kormányok válság utáni totojázásának üde színfoltjaként), hogy a piac-állam viszonyban az állam hivatott és képes érvényesíteni a közjó érdekeit. Mivel ezt az elvet globálisan még nem lehet érvényesíteni (most már nem kérdés, hogy miért érzik egyre többen, hogy oligarchiában és plutokráciában élnek a demokratikus és fejlett Nyugaton) és a nyugati kormányok továbbra is a cégeik érdekeit tartják a legfontosabb nemzeti érdeknek, a konfliktus borítékolható, akárcsak ezek belső politikai hozadéka.

De ha ez így van, akkor miért nem volt hasonló politikai hozadéka a „telekom-adó kiterjesztésének”, sőt, gyökeresen ellentétes hatást váltott ki mely végül az adó eltörléséhez vezetett?

Véleményem szerint két dolog vezetett ide:

Az első, aminek viszonylag kevés köze van a negatív politikai következményhez, az az, hogy a kormány, mint nagyjából minden politikai hatalom szerte a világban, objektív okokból kifolyólag, hadilábon áll a technológiai haladás és az piac viszonyának értelmezésével. Az technológiai és gazdasági innováció mindig is verseny és szabályozásellenes volt (mi több ezek az innováció legfőbb ösztönzői is) és az állam csak lohol az esetleges társadalmi hatások kezelése után. Amennyiben a törvények meghozását is ideszámítjuk, akkor az állam lemaradása óriási.

Heidi és Alvin Toffler legutolsó könyvében a Revolutionary Wealth-ban az innovációt egy 100 km/h-val robogó autóhoz hasonlította, míg a törvénykezés csak 1 km/h-val gurul utána. Ennek sebességkülönbségnek esett áldozatául a kormány, amikor a telekom-adót egy „tollvonással” ki akarta terjeszteni az internetes kommunikációra is. Ez, természetesen, óriási szakmai hiányosságokat leplezett le a kormány részéről!

A kicsit is hozzáértő újságírók egyhangúan kiáltották bele az éterbe, hogy darázsfészekbe nyúlt a kormány, ráadásul rosszul. Ugyanakkor, ezt a mellényúlást politikailag, szerintem tökéletesen kezelte a miniszterelnök, mikor nyilvánosan beismerte, hogy félrecsúszott a tervezet és mivel eddig agnosztikusan viszonyultak az Internethez egy „Nemzeti Konzultációt” kezdeményeznek, hogy konszenzus alakuljon ki a témában, hogy az egyenlő teherviselés elve a digitális gazdaságra is érvényes legyen. Az azonban már most nyilvánvalónak tűnik, hogy az adózási kérdés csak a szabályozási kérdések után következhet a sorban.

Első számú TOTÁLIS baloldali félreértés, tehát: Objektív okokból a kormányok csak most kezdenek napirendre kerülni a digitális gazdaság szabályozási kérdéseiben (lásd a brit kormány új multi-adója, az amerikai netsemlegesség és „internet, mint közszolgáltatás” vita, személyes adatbiztonság kérdése, digitális pénzek kérdése, megosztás-gazdaság kérdése, stb) ezért végső soron helyesen járt el a kormány, még akkor is, ha csak a „tüncik” után mondott le eredeti szándékáról. Az, hogy az eredeti célja az abban az értelemben vett „internet-adó” bevezetése lett volna, amivel a WSJ cikk foglalkozott, totális félremagyarázása a kormány szándékának (ez akkor is igaz, ha Rogán ugyanúgy felült ennek a butaságnak, kommunikációs lecsapásra váró magas labdát látva), hiszen a kormány csak telekom-adóban gondolkodott melyet szerinte a technológiai fejlődés következtében, elvben, az internetes kommunikációra is alkalmazni kellene!

Nem is tehetett másképpen, hiszen a „egyenlő közteherviselés elvből”, felületes gondolkodással ugyan, de ez következett. Amennyiben, azonban, szabályozási és egyéb kérdések letisztázása után visszatér a kormány az adóztatásra is, lehet ilyenről beszélni. Amennyiben és akkor (legutolsó állapota a kérdésnek az, hogy soha).

Külön pikantériája a történetnek, hogy Amerikában, 7 államban már van internetadó, így az „Internetadót azonban az USA-ban senki nem kezdeményezett” és „Internetadót egyedül Magyarországon akartak, mégpedig a Fidesz-kormány.” megfogalmazások igencsak viccesnek tűnnek.

Eléggé nyilvánvaló, tehát, hogy, bár nagyon-nagyon szerettek volna a szokásos ballib „szakmaifölényes”, globálisan bennfentes pózban tetszelegni („A cikk megírásához köszönet az USA-ban élő barátaim segítségéért!”!!!), eléggé szánalmas, amit leműveltek. De mindez semmi a második dologhoz képest, hogy még ennél is SOKKAL TOTÁLISABB félreértésben vannak az Internettel, és úgy általában a modern vívmányokkal kapcsolatosan!

Mielőtt továbbmennék, leszögezem, hogy óriási különbség van a kormány és a FIDESZ/KDNP önsorsrontó technológiai agnoszticizmusa és a ballibák hamis techno-indusztriális világképen alapuló valósága között!

Ezért van az, hogy miközben hazafias, apai és emberi kötelességemnek érzem, hogy korlátozott eszközeimmel a ballib, gépies, utópikus-disztópikus világkép lerombolásért, ellehetetlenítéséért dolgozzak, a jobboldal csetlés-botlásait csak megértő és konstruktív kritikával tudom illetni (mely megértés természetesen nem terjed ki semmilyen erkölcstelen, korrupt magatartásra).

Mert, ahogyan ezt, igaz másképpen fogalmazva és Wendell Berry-t idézve, John Lukács megjósolta, egy (remélhetőleg vértelen) vallásháború kezdetén vagyunk melynek a végén az ember-gépek és az gép(esitett)-emberek közül csak az utóbbiak maradhatnak!

Mire gondolok?

Az a sok új ember, aki elment a „tüncikre” valószínűleg füle botját sem mozdította volna bármilyen más hívó szóra, de ha a Gonosz Kormány a már Szent Internetet is vegzálja, a türelem náluk is elfogyott! Azt az Internetet, amely a modern ember legnagyobb kincse, a Szabadság (Google, Amazon), Testvériség (Facebook!) és Egyenlőség (a Nagy Egyenlítő – a Föld lapos!) záloga!

Pedig ha mástól nem, hát Julian Assange Wikileak-alapítótól és Edward Snowden-től tudhatjuk, hogy bizony az Internet szempontjából jelenleg csak az naiv utópikus (politika és állammentes „szabadság”) és csúnya disztópikus (amerikai cégek által épített és amerikai birodalmi érdekeknek alárendelt) jövőkép között választhatunk.

Az ugyan nem teljesen nyilvánvaló, hogy a Soros György által képviselt vonal, amit az Index és az Új Média nagy része is képvisel pontosan melyik (a kettő vegyülete lesz a helyes válasz, valószínűleg), de az bizonyos, hogy lassan de biztosan eljutunk arra a pontra, amikor már nincs visszaút!

Ezért bármenyire is gondolják „egyesek” a jobboldalon, hogy az egész egy digitális világ egy „úri huncutság”, a következmények a lassan való világban is megjelennek melynek a társdalom számára az egyik alapvető következménye egy új vallásnak a megjelenése és mind minden hit ez is politikailag könnyen mozgósítható!

Mert az „Internet-centrizmus” egy vallás!

Evgeny Morozov Internet-centrikusból internet szkeptikussá vált újságíró írja a tavaly kiadott Click Here To Save Everything könyvében:

„If the public debate is any indication, the finality of "the Internet"— the belief that it's the ultimate technology and the ultimate network— has been widely accepted. Its Silicon Valley's own version of the end of history: just as capitalism-driven liberal democracy in Francis Fukuyama's controversial account remains the only game in town, so does the capitalism-driven "Internet”. It, the logic goes, is a precious gift from the gods that humanity should never abandon or tinker with. Thus, while "the Internet" might disrupt everything, it itself should never be disrupted. It's here to stay— and we'd better work around it, discover its real nature, accept its features as given, learn its lessons, and refurbish our world accordingly. If it sounds like a religion, it's because it is.”

És valóban, amint ez a cikk is leírja, ez a kijelentés a vallás teológiai definíciókkal teljesen összhangban van!

Mert közkeletű tévHIT, hogy a Felvilágosodás óta csak a buta és szűklátókörű emberek vallásosak, hiszen csak ők, hiszen ők Istenben és hasonló butaságokban. Ezzel szemben a vallás bizony egy általános emberi tulajdonság (az emberiség 80-90%-a ma is hagyományos értemben vallásos és úgy tűnik ez így is marad!). Annyi történt mindössze, hogy a „felvilágosult” ateista és nihilista embertömegek számára a templom és erkölcsi törvények helyét a plázák és a hedonizmus vette át.

A „felvilágosult” jelzőt pedig mindenképpen idézőjelbe kell tenni, hiszen, ez a végkifejlet korántsem tartozott a Felvilágosulás céljai közé!

Ma a Felvilágosulás szellemi szerzői bizony a fejükét fognák kínjukba, ha ezt a mai posztmodern valóságot látnák, még akkor is, ha az emberek sokkal többen vannak és jóval többet élnek, mint valaha!

Mert az emberi mennyiség hatalma az emberi minőség fölött sosem volt és sosem lehetett célja a Felvilágosodásnak!

De akkor mi volt a cél, hol csúszott félre a történelem és mi a megoldás?

Új Felvilágosodást a világnak!

A Sors furcsa fintora, hogy a mi „fülkeforradalmunkkal” egy időben, 2010-ben, cserélte le a mottóját a Felvilágosodás egyik nagy fellegvára, a brit Royal Society for the encouragement of Arts, Manufactures and Commerce (másnéven az RSA), „21. Századi Felvilágosodás”-ra. Mondván: itt az ideje újrafogalmazni a Felvilágosodás eszméjét, mivel bizony az az elmúlt 250 évben, az eredeti szándék félrecsúszott (akárcsak a kormány Telekom-adója).

Nem lettünk sem függetlenek (Istentől, államtól, ideológiáktól, gépektől, Internettől), univerzálisak (a PC tolerancia csak máz, nincs igazi nyitottság a civilizációk között) és az erőszakos anyagi „egyenlősítés” sem tűnik túl értelmes célnak, mikor ténylegesen az gazdasági egyenlőtlenség csúcsokat ostromol. A környezeti katasztrófáról nem is beszélve.

A Felvilágosodás, tehát, (még) nem érte el a célját!

Nem is érhette, teszem hozzá, hiszen a fejlődés úgy tágította ki az anyagi és szellemi lehetőségeket, hogy emberileg-erkölcsileg nem tudtunk lépést tartani vele!

Ahelyett, hogy a Nietzsche által előrevetített Übermensh-é váltunk volna, inkább új bálványokat találtunk a modernizáció vívmányai közül. Az állam (ideológiák) és a piacok (fogyasztás) imádata után, eljött tehát a technológia haladás vagy éppen az Internet imádata is (értjük Index?), úgyhogy bizony tényleg érdemes lesz azt a „felvilágosult kabátot” újragombolni, csak most lehetőleg jól kellene csinálni.

Mivel ez a félresikerült Felvilágosodás hozta el nekünk a ballib gondolkodást, beszédet, tudományt, államot, korszellemet, teljesen nyilvánvaló, hogy egy radikálisan más típusú, de egyben emberibb gondolkodásra van szükség, hogy előrelépjünk.

A racionalista/utilitarista modernitás abból a téves elképzelésből táplálkozott, hogy az emberi természet is a már viszonylag megértett külső természet törvényei szerint működik és ezért, Molnár Tamás filozófus szavaival, lassan „felszámolta a szubjektumot” azaz a piacok, technológia és ideológiák által kontrolált ember-gépet tette álmaink céljává!

Ezt a folyamatot bizony még a hippi, New Age mozgalom sem tudta megállítani, hiszen továbbra is utópikus és főként (ezúttal tisztán baloldali) racionalista alapokon próbálták orvosolni az elharapózódó materializmust. Bele is buktak, és elhozták nekünk a liberalizáció, privatizáció, dereguláció neoliberális hármasát, aminek a legutolsó és azóta erkölcsi válsággá terebélyesedő gazdasági válság is köszönhető.

Az emberi irracionalitás fokozatos megértése a pozitív- és viselkedéspszichológia által óriási szolgálatot tett a felvilágosodás talapzatát jelentő Humanizmusnak, hiszen bebizonyította, hogy az Ember gyökeresen más elveken működik, mint akár pár évtizeddel ezelőtt világunkat alakító tényezők gondolták és ezáltal új távlatokat nyitott az emberiség számára. Ezért a politikai filozófiában felfedezték Oakeshott és újra felfedezték legnagyobb felvilágosodás-kritikus Burke gondolatait mind a racionalista világkép alternatíváit, miközben a Felvilágosodás szellemét sem kellett már visszagyömöszölni a palackba.

Ez viszont egyenértékű azzal a megállapítással, hogy az ember-gép ideája helyett a gép(esitett)-ember valóságával kell foglalkozni, hiszen ellenkező esetben a következmények beláthatatlanok. A racionalizáció akárcsak a vallás emberi tulajdonságok, hiszen természetes törekvés a világ jobb megértése és ezáltal a túlélési esélyek majd az anyagi jóllét növelése. A racionalizáció eredményei az eszközök melyekkel könnyebben elérhetjük céljainkat melyek idővel a technológiai fejlődés következtében gépekké alakultak át. De ezzel az ember önkéntelenül is gépesítette önmagát, hiszen most már, érvényessé vált az a jelenség, amit a Marshal MacLuhan médiakutató úgy fogalmazott meg, hogy „We become what we behold. We shape our tools and then our tools shape us.”. Ha még ehhez, hozzávesszük az agykutatás megfellebbezhetetlen eredményét mi szerint a racionális (bal-oldali) agyféltekénk, csak szolgája a holisztikus/kreatív jobboldali agyféltekénknek, nem nehéz belátni, hogy valójában egy ember-gép kontinuum vagyunk, és minél több és szofisztikáltabb feladatot dobunk oda a rációnknak, vagy gépesített eszközeinknek, annál kevesebb dologgal fog a kreatív és emberi énünk foglalkozni, míg nem ember-gépekké válunk. Ezzel foglalkoznak Nicholas Carr The Shallows 2010-es és The Glass Cage 2014-es könyvei. Az első az Internet mély gondolkodást hátráltató hatásait, a második a mindennemű automatizáció társadalmi hatásait taglalja.

Az RSA 21st Century Enlightment esszéje (és az ezt kísérő szellemes animáció) azzal teszi fel a pontot a ballib racionalista korszellemről mondott lesújtó kritikára, amikor megállapítja „…we are also poor at estimating our own capacities, predicting what will make us happy or even describing accurately what made us happy in the past. The moral and political critique of an individualist, rational choice, model of autonomy now has an evidence base.”.

Mindehhez hozzáteszem, hogy elegendő tudományos bizonyíték áll rendelkezésre arról, hogy a gép-ember kontinuumon kívül test-szellem, valamint egyén-közösség dimenziókban is folytonosságról beszéljünk mely egy implicit-explicit renden (ez valójában kvantum mechanika „multiverzum interpretációja” álruhában) alapuló fizikán alapulhat. Ez a természettudomány pedig kompatibilis nemcsak az evolúcióval, de a legtöbb világvallás filozófiájával is, hiszen egyetlen fizikai struktúrába egyesit az információ - energia és a tudat – anyag, jelenleg a fizika számára összeegyeztethetetlen fogalompárjait.

Jelenleg a természettudományokban még persze erősen tartja magát a redukcionizmus, a mindent apró darabjaira szétszedő gondolkodás, hiszen a több mint két évszázados „establishment” nem fogja csak úgy beismerni, hogy tévedett (most épp az ünnepelt Higgs-bozonra vetül súlyos gyanú árnyéka). Itt, meglátásom szerint, az információelmélet alapú, interdiszciplináris kutatások fogják elhozni az áttörést olyan területeken ahol az emberi és anyagi tét eléggé nagy ahhoz, hogy (a jelenlegi status quo számára) „vad ötleteket” is kipróbáljanak. Ilyen terület például a rákkutatás.

A gazdasági modellek csődje a világválságban, és N.N Taleb szkeptikus empirista filozófiája a gazdasági és politikai gondolkodásban (pl. az Elővigyázatossági-elv használata a társadalmilag beláthatatlan kockázatú technológiák esetében mind például a GMO) is forradalmat jelez előre azzal, hogy nem csak a kockázatok mérése és kezelése, hanem az előre jelezhetetlen kataklizmákra jobb társadalmi és egyéni kockázattűréssel kell válaszolni.

Ezt pedig bizony nem lehet egy pusztán technológiával, individualizmussal, piaccal és impotens állammal elérni. Mindezen tényezők olyan kombinációja szükséges ahol a központi helyet az Ember, mint a világunkban egyedülálló erkölcsi lény foglalja el.

Új Felvilágosodást Magyarországra!

Mostanra gondolom nyilvánvalóvá vált, hogy az egyedüli politikai gondolat, ami megmentheti a Felvilágosulás eszméjét az emberi tudást és erkölcsi lényeget újra egységbe integráló konzervativizmus lehet, melynek sajnos jelenleg csak nyomai vannak a belátható jövőben Magyarországot kormányzó FIDESZ-ben.

Ezt a hiányosságot mutatja az internetadó-történet és melyből jó lenne, ha tanulnának. Orbán igazi konzervatív, jó értelembe vett populista és biztos vagyok, hogy nem hagyja ki a ziccert, és a pótvizsgára megtanulja az anyagot, de siker csak akkor lesz, ha belátja az általa kialakított politikailag sikeres rendszer korlátait. Míg továbbra is igaz Balázs Zoltán megállapítása, hogy „politikai személyiségének egyik nagyon határozott vonása éppen a gyakorlati tapasztalatok elvekké való átalakításának képessége”, és, hogy beszéli a választók széles csoportjainak nyelvét (lásd Blikk-csett), ugyanígy igaz lehet Gazda Albert megállapítása „Ahhoz, hogy egy politikai erő friss maradjon, értse a világot, reagálni tudjon arra, ami történik, mozgásban kell lennie. Ám a kontraszelekció gyilkol.”.

Az általam felvázolt kihívás által megkövetelt tudás-kontextus kialakítása azonban olyan interdiszciplináris (filozófiai, bölcsészeti, politikai, technológiai és tudományos) felkészültséget igényel, hogy csak akkor érdemes ennek nekilátni, ha ezt a szükséges tudást képesek vagyunk megtalálni és ennek a célnak alárendelni.

 

Címkék: politika, filozófia

A transzilvanizmus reneszánsza: Talán mégis van esély egy magyar konszenzusra?

Románia választott. Más politikát szeretne sokmillió honfitársunk. Mi is kinyilvánítottuk, hogy a korrekt bratyizás helyett megalkuvásmentes, de konstruktív építkezést szeretnénk.

Az első forduló előtt hosszasan írtam arról, hogy miért lenne fontos az, hogy - az első fordulóban számunkra valódi tét nélküli - román elnökválasztást a romániai magyar közösség arra használja, hogy 25 év után végre politikailag újramozgósítsa magát. Hiszen politikai viták nélkül nincs esély valódi konszenzusra. Valódi konszenzus nélkül meg nincs esély valódi érdekérvényesítésre.

Persze az első forduló eredménye csak azt mutatta meg, hogy mennyire fordítva ülünk a lovon: az érdekképviselet diktálja az érdeket és nem fordítva! A farok csóválta a kutyát! Ennek következtében Bukarestben „alkupolitizáló” RMDSZ-el szemben értékelhetetlen eredményt ért el az transzilvanista gondolat mentén konstruktívan politizáló EMNP.

A második forduló előtt ismét hosszasan írtam (ezúttal románul) arról, hogy a román állam rendszerhibáinak egyformán áldozata minden „pre-modern” Romániát elutasító állampolgár, de haszonélvezője a teljes politikai „elit” benne a 18 éve különböző kormányokban szerepet játszó RMDSZ-el. Arról is írtam, hogy ez az RMDSZ legitimációját, a „minél rosszabb annál jobb" logikát kikényszerítő rendszer, mindig tüske lesz Románia modernizációs törekvéseiben, így összromán modernizációs érdek ennek a helyzetnek a megoldása. Arra is kitértem, hogy a modernizáció („lucru bine facut”) bizony nihilista és ere Ponta jól rájátszott azzal, hogy ő nem „dolgoknak” hanem „embereknek” kampányol.

Mivel Ponta ennek a rossz rendszernek a fenntartását tűzte zászlajára, Johannis a fenti feltételekkel való támogatása maradt az egyedüli lehetőség. Még olyan modernizációkritikusoknak is mind én, mert úgy látom – teszem most hozzá -, hogy a modernizációt csak a kiteljesítésével, a vívmányainak széleskörűen elérhetővé tételével lehet csak meghaladni, nem a polgárok anyagi és politikai függésben való tartásával.

Második fordulóban tehát a „bárók”, a „bratyik” és görög-keleti egyház Romániája a regionális különbözőségeket elismerő, de modernizációs törekvésekben mostanra (főleg a nyugati emigráció miatt) konszenzust teremtő Romániával állt szemben.

Meglepetésemre a „diszpóra” és a végre lelkiismerete szerint szavazó magyarság megmutatta, hogy a „máhála” és a manele, mellett a „burg” és „brasovánka” is egyenlő jogokat érdemel és olyan elnököt szavazott meg, aki bár retorikailag nagyobb román a románoknál, a vallását és erdélyi szász beágyazottságát soha nem tudja, de szerintem nem is akarja majd levakarni magáról.

Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy nemcsak Erdély és az identitását büszkén valló Bánság, hanem a magát Bukovinaként hirdető Szucsáva és a történelmileg különutas Dobrudzsa is Johannis mellett tette le a voksát.

A helyzet világos. 25 év után egy más Romániát akarnak román honfitársaink. Kérdés, hogy Johannis képes lesz-e ezt az országépítést levezényelni (komoly fenntartásaim vannak a politikusi képességeivel kapcsolatosan függetlenül az elkerülhetetlen kampányretorikától) és a magyarság milyen részt fog magának ebben a munkában elvállalni.

Lehet, hogy vége az alulpolitizálásnak és itt az építkezés ideje? Ha igen, akkor az RMDSZ, hogyan tud továbbra is érdekképviselet lenni mikor 25 év alatt egy pillanatig sem csinált mást, mint alkudozott? Olyan értékelhető politikusok mind Antal Árpád és Borboly Csaba úgy tűnik, hogy értik a demokrácia logikáját, de vajon megvan-e az az érdekérvényesítő képességük, hogy a szövetséget a belső és külső építkezés fele kormányozzák esteleges gazdasági érdeksérelmek ellenére?

Mi lesz az EMNP és az MPP szerepe? Új konszenzus, új szövetségi, újfajta érdekképviselet? Olyan, amelyiknek nincs „saját” érdeke, hanem képes meghallani és képviselni a közösség valós érdekeit?

Ahogy román honfitársaink újra reménykednek, nekünk is jogunk van újra felfedezni a remény izét. Mert csak a remény tud elég energiát adni az új összefogáshoz és az építkezéshez.

Ponta vs. Johannis: Quo vadis Romania?

Klaus Johannis (Iohannis?) a spus clar si răspicat ca in cazul alegerii lui ca președinte vrea sa înceapă o etapa noua in istoria României, o etapa moderna si europeana. Victor Ponta vrea exact opusul dar nu ca un proiect inovativ de regândire a statului modern (á la celălalt Viktor, Orban) ci unul feudal bazat pe privilegii, mizerie etica si intelectuala. Ca un european modern dar „tulburat” inclin sa sprijin „proiectului Johannis”. Dar ca ardelean si maghiar am rezerve substanțiale pe care am datoria morala sa mi le exprim aici. Asta si fiindcă absurditatea construcției politice care se cheamă Romania face ca alegerea lui Ponta sa fie o alegere perfect rațională (noroc ca oamenii in medie nu aleg rațional!) pentru maghiari! In ipoteza, din păcate improbabila, a victoriei lui I(J)ohannis, daca acesta într-adevăr dorește sa reușească in proiectul lui politic, nu are cum sa ocolească acesta absurditate. Dar are oare înțelepciunea si curajul pentru acest proiect de construcție politica?

Motto roșu:

„Daca o comunitate rămâne blocata într-o oarecare cărare înfundată a minciunii, prima consecință este ca nu găsește oameni realiști si vizionari cărora le-ar putea încredința conducerea sa. In schimb, găsește din belșug oameni practici, pentru care posibilitatea muncii „palpabile” si a succesului material prevalează, iar pentru acesta sunt capabili sa fie „realiști”, in sensul ca accepta ca „realitate” construcția existenta si impunătoare a minciunii. Realismul lor se exprima astfel prin sprijinirea si fortificarea construcției fundamental mincinoase si prin împingerea de colo-colo a posibilităților reale printre premisele false ale acesteia.” (István Bibó, 1911-1979, teoretician politic si Ministru de Stat in Guvernul National al Ungariei in timpul revoluției anticomuniste din 1956, traducere personala)

Motto albastru:

“Cu cat exista in democrațiile din Vest (fata de lumea noastră) mai multa posibilitate pentru adevăratele năzuințe ale vieții, cu atât criza este mai ascunsa de oameni si se scufunda mai adânc in ea. S-ar părea ca democrațiile parlamentare tradiționale nu pot oferi nici o opoziție fundamentala automatismului civilizației tehnologice si societății de consum, fiindcă si ele sunt tarate după el fără drept de apel. Oamenii sunt manipulați in feluri care sunt infinit mai subtile si rafinate decât metodele brutale utilizate in sistemele totalitare.” (Vlaclav Havel, Puterea celor fără putere, 1978, traducere personala)

I. Maghiarii își continua „somnul” politic...

Cu doua zile înainte de primul tur al alegerilor prezidențiale din Romania am publicat (in limba maghiara) pe blogul personal o reflexie despre necesitatea si posibilitatea reactivării politice a comunității maghiare cu ocazia - oarecum neașteptată – a alegerii președintelui României. Reactivare care prin confruntarea ideilor alternative asupra viitorului politic ar putea sa rezulte intr-un consens care, după părerea mea, reprezintă o condiție necesara in obținerea mobilizării politice. Iar fără mobilizare politica nu avem nici o șansă sa schimbam acest sistem corupt si mincinos care ne tine captivi.

Idea principala era ca UDMR este ostaticul acestui sistem politic, clădit pe sângele vărsat al revoluționarilor din 1989 si simbolizat de execuția dubios de grabnica a lui Ceaușescu, si care tine la rându-i ostatica pe întreaga comunitate maghiara. Din nefericire, încetul cu încetul, printr-un straniu „sindrom-Stockholm” ambii ostatici s-au obișnuit si adaptat la captivii lor, nemaiputând nici conspira nici acționa in direcția schimbării stării de „fapt” (adică mincinoasă).

Acum, după aflarea rezultatelor din primul tur a trebuit sa constat cu tristețe ca analiza mea pe aspectul acestei posibilități a fost exagerat de optimista.

Comunitatea maghiara s-a apatizat politic prea mult in urma dezamăgirilor continue din ultimii 25 de ani, nu independent de monopolizarea UDMR-ului a spațiului public si politic. Viziunea (instinctul) politica s-a atrofiat in așa măsură ca nimeni nu ar mai clipi daca Isus, in persoana, ar umbla pe Lacul Sfânta Ana articulând idei politice care nu sunt ale UDMR-lui. Iar nici UDMR-ul nu mai mobilizează politic ci numai electoral (si asta slab, fapt ce reiese din scăderea participării la vot, continue, din ultimii 25 de ani). Totodată, participa împreună cu toata clasa politica românească la degradarea, distrugerea, incinerarea, înmormântarea (fiecare sa-si aleagă verbul „după gust”) politicii, ca instrument de autodeterminare a societății si ca o cale pentru oameni de bine care se simt dispuși si capabili sa facă ceva pentru binele comun.

Poate ar trebui sa mă „mulțumesc” cu aceasta concluzie si sa îmi vad de ale mele (familie, serviciu, lectura distracții ... ) dar deoarece campania continua pentru finaliști, si, vrând-nevrând si noi maghiarii suntem implicați (ori prin participare ori prin neparticipare) nu vad nici o alta ieșire decât sa-mi aplic analiza si asupra României, nu in ultimul rând pentru ca știu ca nici noi, maghiarii, nu putem beneficia de o schimbare in bine daca romanii majoritari o duc in ce in ce mai rău.

In aceasta analiza încerc sa integrez perspectiva de „modern tulburat” (de inspirație H. R. Patapievici) si de conservator „netulburat” (de inspirație Roger Scruton) – care arata ca cei care se declara politic conservatori, spre deosebire de socialiști si liberali, nu au alta cale decât a gândirii introspective - cu cea de analist de sisteme din formația si experiența mea profesionala si urmez indemnul numeroaselor articole si cărți apărute in ultima vreme, care ne îndeamnă sa nu tratam sistemul politic in care trăim (cu denumirea generica de democrație liberala dar care are aspecte fundamental „localizate” in Romania) ca o dogma ci ca un concept care poate fi si trebuie îmbunătățit in folosul tuturor.

NB. Jumătate din membrii familiei mele (din partea soției) sunt romani din Vrancea si le doresc si lor binele așa cum il doresc si comunității mele dragi. Ce sa mai, merg pe principiul ca îmi este bine când este bine tuturor fiindcă am convingerea ca noi oamenii nu suntem clădiți după „legea junglei” ci mai degrabă după principiul ca toți suntem unul in Umanitate (sau in Dumnezeu/ Drahma/ Isus, după preferințe).

II. ... deoarece s-a creat un sistem greșit si mincinos in 1989. De mincinos este mincinos pentru toți, dar de greșit din păcate e greșit numai pentru ardeleni (minus UDMR) si modernii din Regatul vechi! Dar nu-i nimic ca...

Daca îmi ridic privirea foarte sumar la politica românească (poate câteva ore de consum de știri si analize politice românești pe luna) vad aceeași situație pe scara națională. „Elita” politico-economică tine captiv electoratul românesc si folosește sistemul in propriul beneficiu. Aproape nu exista vreo forță politica care nu se leagă de urmașii execuționarilor lui Ceaușescu (FSN)! Electoratul, orice ar face, alege tot pe „aia”, „aia cu <<motor nemțesc>>”(doar romanii se dau in vânt după mașini nemțești) sau (in cazul Monicăi Macovei) „Vestul civilizat” dar tehnocratic (care are si el interesele lui, nu neapărat convergente cu societatea noastră).

Asta deoarece sistemul actual nu e doar corupt in sensul ca e plin de politicieni care „joaca la poarta proprie”, dar si in sensul ca permite ca acest lucru sa se întâmple si nu are un mecanism incorporat de auto-corecție fiindcă, după cum am văzut, alegerile periodice nu fac decât sa perpetueze erorile de sistem.

Cum a putut sa se întâmpla chestia asta?

Ponta si forțele care îl susțin (printre care din păcate, indirect, si UDMR-ul) nu vad vreo problema cu sistemul existent deoarece fac parte din „aia” care au furat Revoluția (adică a făcut banii si capital politic din acest act mincinos si criminal), dar care sunt si beneficiarii principali ai sistemului „adaptat” la societatea preponderent pre-moderna din Vechiul Regat. Poate suna cam radicala propoziția aceasta, dar internetul e plin de analize care spun de fapt același lucru.

Foarte multa lume cade in capcana „fațadei socialiste” ale PSD-ului (poate din cauza denumirii, originii si al tătucului si ideologului șef Iliescu) care de fapt ascunde o organizarea colectivista pre-moderna sub „baroni” si BOR cu micile excepții din zonele defavorizate (de ex. din Hunedoara) care sunt dependente de transferuri financiare din centru. Aceasta teorie poate fi demonstrata cu ușurință prin compararea hărții cu „traficul electoral” ...

...cu cea de rezultate după primul tur.

In toate județele unde s-au înregistrat multe voturi pe liste suplimentare unde nu exista o populație semnificativa de studenți sau migranți economici a câștigat Ponta. Cum s-ar putea explica acest fenomen altfel decât prin starea de „dependenta” a alegatorilor necaracteristica democrațiilor moderne? Iar când exista dependenta, alte considerent morale (ce plagiat, ce corupție, ce furt electoral? etc) nu exista. Moldova pare un caz special dar suspectez ca prea multa lume lucrează de fapt in Italia si Spania fata de cei înscriși ca sa poate sa facă ceva așa de vizibil ca cei din sud.

Din aceste cauze si fiindcă „sistemul de vot” nu are cum sa se schimbe (si voturile din străinătate sunt „ținute” la un maxim 200.000) Ponta are prima șansă la reușită!

Ponta si PSD-ul urmează o politica pragmatica care „servește interesele” alegatorilor in situația in care acești alegatori nu sunt moderni si sunt dependenți, iar finanțele dobândite ilicit din aceasta operațiune feudala (desigur, de asta nu vrea ca DNA sa-i „scuipe in ciorba”) nu se întoarce in susținerea comunității ci in dominare politica sau evadare in stilul de viată global al bogaților (yacht, vila in San Remo, etc). Din cauza aceasta, interesul lui Ponta este sa mențină starea de dependenta iar acesta dependenta (ba politica, ba economica) si sistemul bazat pe aceasta ii va genera voturi pana la infinit.

„Dreptatea” UDMR (rezultata dintr-un bizar sindrom-Stockholm cu toate ca anumiți politicieni par a fi avut relații cu Securitatea deci fac parte dintre „aia”) consta din faptul ca daca electoratul PSD este așa de „stabil” atunci are perfect sens sa se alieze cu ei deoarece obțin același beneficii ca si cei dintre ei. Strategia este cu atât mai „realista” (într-un mod aproape hilar) cu cat in politica românească a reapărut mai accentuata ca niciodată diviziunea de-a lungul liniei lui Huntington!

Acesta a fost așa de vehement respinsa de elitele intelectuale românești pe vremea aia (in 1996) ca m-a derutat si pe mine complet crezând ca aceste „calcule naționaliste” or sa fie întotdeauna mai puternice decât orice diviziune pe baza de civilizații. Dar nu este așa! Diferențele de percepție si mentalitate dintre Europa Centrala si Europa de Est nu au putut sa fie eliminate nici de o suta de ani de stat național unitar, nici de curățirea etnica a lui Ceaușescu. E o dovada irefutabila ca nu ideile si ideologiile creează realitatea! Iluzia unei Romanii unite se poate crea si menține o perioada, dar realitatea din „mahala” suprascrie acesta inevitabil.

E totuși vorba de diviziune intre instinctele „pre-moderne” din Est si „moderne” din Vest, iar ca un critic (din interior) al modernității nu pot sa nu dau un pic dreptate lui Ponta când spune ca politica lui vizează acești oameni (pre-moderni) si nu lucruri (aluzie la Iohannis si „lucrul bine făcut”). Știu de la Nietzsche ca „modernitatea” a apărut ca reacție la „Gott is tot!” si este in esență nihilista. Ori cine are vrea sa trăiască in nihilism?

Iar cu cat „politica de București” este in ce in ce mai indezirabila peste Carpați cu atât are Ponta mai mare nevoie de un partener cu „stabilitatea unui diamant” ca UDMR ca sa-si păstreze puterea. Totul depinde totuși de cat de inactiv politic si activ electoral o sa fie electoratul maghiar împotriva „aliatului natural” din Bazinul-Carpatic nu numai acum dar si pe termen lung.

Din punctul de vedere UDMR: daca câștiga acum Ponta, nu se schimbă status quo, deci riscul sa-si piardă pozițiile in București scade, deci poate sa continue sa se concentreze la mobilizarea electorala in loc de mobilizarea politica a comunității maghiare si la derularea afacerilor proprii care rezulta din poziția privilegiata de care s-a bucurat si de care nu s-a bucurat nici o alta forță politica românească. Faptul ca UDMR a reușit sa mobilizeze electoratul maghiar (mai ales secuiesc) atât de mult timp nu pot sa-mi explic decât prin aceleași instincte „pre-moderne” ale secuilor dar de data aceasta data de origine Vestica. Am crescut cu poveștile de „buna înțelegere” intre secui si regățeni si acest fapt nu poate fi explicat decât prin lipsa identităților recolectivizatoare moderne (adică naționaliste).

In aceasta scurta analiza nu este de neglijat nici faptul ca un președinte sas ar distruge credibilitatea oricărui argument al UDMR bazat pe „drepturile minorităților” din Romania. Ce drepturi minoritare exista mai presus de dreptul si posibilitatea de a fi ales ca președinte, jobul politic suprem al tarii? Desigur acesta este un argument complet fals dar arata absurditatea situației in care se afla comunitatea maghiara in condițiile unui stat național unitar. Iar aceasta absurditate va sta ca un ghimpe in coastele tuturor încercărilor de reformare si modernizare a statului roman pana când problema de fond nu este formulata si soluționata. Este paradoxal ca pragmatismul lui Ponta poate duce la acceptarea „de facto” a autonomiei secuiești, dar niciodată de „de iure”!

Totuși UDMR-ul va trebui sa accepte ca maghiarii nu au cum sa uite înțelepciunea populara „Ebül szerzett jószág, ebül vész el” („Lucrul obținut pe cai ilicite piere la fel”) si instinctual sprijină pe Johannis. Dar oare J(I)ohannis poate mai mult?

III. ...îl avem pe Santa Klaus, Mântuitorul?

Am ajuns deci la „problema Iohannis”.

Cea mai mare problema cu Iohannis pare ca este faptul de a-i avea in spate tot pe „aia” (aripa Roman din FSN ajuns PDL sau cine mai poate sa urmărească; si sa nu uitam ca a fost propus premier de M. Geoana acum 5 ani!) . Dar înțeleg si pe alegatorii de dreapta, intelectualii care „trag” la Vest si pe compatrioții mei ardeleni care nu își imaginează viața „supt” puiul impostor si plagiator al lui Iliescu. Ei vor sa creadă cu tot sufletul ca Iohannis este soluția pentru toate „bubele rele”...dar oare o fi așa?

Că piețele duduie de produse si servicii care exista fiindcă oamenii cred ca au nevoie de ele. Dar de obicei e numai o iluzie, profitabila pentru producătorii (si/sau vânzătorii) respectivelor bunuri!

Nu e cumva cazul unui motor nemțesc pe care băgăm într-o caroserie ruginita de Dacia 1310 din 1989 (asta o fi semnificând schimbarea J-ului in I?) si așteptăm sa ne duca la Viena fără șofer?

Ca si in cazul Monicăi Macovei, principala problema pare ca ne-o imaginam cu puteri de politician cu mult peste capacitățile celor de tehnocrați. Băgam niște politici UE cu profesionalism vestic, instalam DNA pe infrastructura CIA si avem o tara moderna si civilizata plina de chestii bine făcute. Oare?

Aceasta este si principala greșeala a analiștilor si a oamenilor foarte bine intenționați! Ceva de genul asta a crezut si Kemal Atatürk, si după nici 100 de ani de laicizare nu avem o Turcie europenizată!

Acest tip de oameni crede ca sistemul democratic pe care l-am preluat de la Vestul „civilizat” este perfect (cu toate ca nici Fukuyama nu mai crede ca a venit sfârșitul sistemelor politice), numai noi suntem incapabili sa-l manevram. Fals! La fel de fals ca si convingerea ca, comunismul, ca principiu, este adevărat, dar oamenii imperfecți nu au știut sa-l aplice. Falsitatea lui a fost demonstrata din afara (e.g. de Hayek) nicidecum din interiorul sistemului. Sistemul din păcate trebuia sa eșueze singur cauzând pierderi enorme tuturor.

Daca recunoaștem faptul ca nu numai actorii din sistem dar si sistemul in sine este corupt si acesta nu poate fi schimbat numai cu mijloace tehnice si coercitive gen DNA, politie si închisori, atunci nu sunt convins ca un tehnocrat are capacitatea sa gândească pana la capăt o asemenea schimbare politica.

Fiindcă aceștia cad negreșit in capcana tuturor utopiștilor care au crezut ca sistemul social (care include atât aspectul politic, cat si economic) poate fi schimbat de sus in jos pe baza unei idei revoluționare. La fel de mult greșesc si cei care cred ca politicul trebuie lăsat sa funcționeze pe baze economice, iar „piața”, cu mana ei invizibilă (iar daca nu, atunci Vestul civilizat), găsește răspuns la toate problemele societății daca politicienii corupți l-ar lăsa sa funcționeze. De ar fi așa de simplu! J

IV. Ce are de facut I(J)ohannis (daca ar castiga)?

Primul si primul lucru: sa-si schimbe numele înapoi la Johannis si sa-si ceara scuze pentru ca a afirmat ca strămoșii lui sasi nu au avut autonomie in cei 800 de ani de prezenta in Transilvania!

Fără acceptarea lecțiilor predate de tradiții (culturale, politice, etc) nu avem șansa sa înfruntăm ce vine in acest secol. Fiindcă ce vine ne va întrebuința toata înțelepciunea adunata in decursul civilizației noastre. Odată acceptata ca tradiția este o ancora in furtuna istoriei, invențiile moderne ca tehnologia, statul modern si economia de piață pot fi întrebuințată cu mult mai mare folos spre binele tuturor. Iar tradiția-ancora trebuie sa fie disponibila nu numai romanilor, dar tuturor care trăiesc pe acest pământ minunat. Cea mai mare greșeala a societăților moderne de peste tot a fost sa lase ideologiile si birocrațiile de stat sa preia controlul asupra societății. Degeaba chemam un stat național si unitar când instinctele majorității sunt sa se disocieze de acesta din varii motive. Ardelenii care nu vor sa se identifice cu un stat Balcanic, maghiarii cu un stat romanesc, catolicii cu un stat ortodox, etc.

După acea trebuie sa începem prin a recunoaște ca acest sistem (ca orice sistem) are automatisme incorporate in el (constituția, interferenta economicului in politica, mecanisme de manipulare media, etc) care face aproape imposibila adunarea unei supermajoritati necesare pentru schimbarea de sistem dar care se adaptează in timp (așa cum am arătat mai devreme) la „specificul local”.

Ca unul care a înțeles diferența intre sistemele statice (gen IT) si dinamice (gen social), știu ca exista totuși o caracteristica comuna intre acestea. Nu se poate schimba nici un sistem fără înțelegerea sistemului, si fără crearea unui consens in aceasta privință cu tot cei implicați. Numai din ordine se poate crea o alta ordine. Niciodată din haos! Nu poți face un lucru bine făcut daca nu sunt gândite bine sensul si oportunitatea actului.

Dl. J(I)ohannis a înțeles rolul de creator de consens al președintelui (ca arhitectul suprem de sistem politic) dar greșește când enumera 11 puncte unde dorește sa creeze consens cu partidele politice. Acele 11 puncte cu siguranță pot fi reduse la mult mai puține principii fundamentale care formulate pe „date locale” pot crea bazele unei Romanii nu numai moderne, dar si capabile sa înfrunte actuala si viitoarele crize ale modernității.

Una astfel de consens poate fi de exemplu: nu capitalismul ca sistem economic reprezintă problema omenirii, ci modul in care acesta este lăsat sa acționeze si sa decidă direct sau indirect asupra bunăstării societății si a planetei in general. Exista tari, ca de exemplu Singapore, care a înțeles ca, creșterea economica nu este echivalenta cu bunăstarea sociala si acest lucru a rezultat din analiza datelor societății! Astfel a putut sa ajusteze politicile sociale si economice in așa fel ca acestea sa servească mai bine armonia si pacea sociala.

Dar Singapore nu este democrație si de aceea fiecare tara/ comunitate trebuie sa găsească modelul care furnizează rezultatele așteptate, dar cu un sistem politic care se „mulează” pe specificul culturii locale. Fiindcă, daca societatea nu poate fi condusa ca o firma, sau lăsată la latitudinea „pieței”, exista totuși lucruri pe care vizionarii politici ar putea sa învețe de la firme: ca datele nu mint!

Datele nu țin cont de idei preconcepute, de constituții, de interese ascunse si de jocuri de putere. Ele exista pur si simplu, iar rolul politicii si al fiecăruia dintre noi este sa le aplicam contextul corect (cel al bunăstării sociale), sa le înțelegem si sa luam deciziile care rezulta din ele, atât in sensul creșterii rezultatelor pozitive, a coeziunii si robusteții sociale dar si in sensul scăderii riscului cataclismelor sociale. Am ajuns la un moment in civilizația umana când datele nu mai provin numai din recensăminte si alegeri periodice, ci din activitatea de zi cu zi a societății, si e din ce in ce mai dificil sa fie interpretate după placul si interesele politicienilor. Niciodată nu a fost așa de ușor sa aflam exact cum se comporta societatea si niciodată nu a fost așa de ușor sa creăm politici care răspund nevoilor reale ale societății.

Iar daca politicienii s-ar uita la date așa cum se uita companiile, ar vedea ca originea, cultura si religia oamenilor sunt factori care nu pot fi trecute cu vederea nici in marketing, nici in cadrul organizației interne, ele sunt atribute fundamentale!

Iohannis are deci votul meu, dar nu are nici o șansă sa devina un președinte creator de istorie daca nu devine un politician in adevăratul sens al cuvântului pentru acest secol cu numele de Klaus Johannis.

Román elnökválasztás: Esély egy új magyar konszenzusra?

A vasárnapi „tét nélküli” román elnökválasztás tétje példátlan. Egy esély arra, hogy 25 év után újra társadalmi konszenzus szülessen közösségünkben. Egy esély, hogy tiszta lappal, de fontos tanulságokkal kezdjük meg a következő 25 évünket.

 "A lét dadog, csak a törvény a tiszta beszéd." (József Attila: Óda)

 "Ha egy közösség a hazugságnak valamiféle zsákutcájába beleszorul, annak első következménye az, hogy nem talál realista és lényeglátó embereket, akikre a maga vezetését rábízhassa. Talál bőségben gyakorlatias embereket, akiknek a számára a gyakorlati munka vagy érvényesülés lehetősége áll mindenekfelett, s ennek érdekében hajlandók abban az értelemben „realisták” lenni, hogy a hazugság fennálló és érvényesülő konstrukcióját elfogadják valóságnak. Realizmusuk ilyen módon egy alapvetően hazug építmény megtámasztásában, erősítésében és a tényleges lehetőségek hamis feltételei között való ide-oda tologatásban merül ki." (Bibó István)

I.

A 25 éve nálunk is meghonosodott demokratikus politikai rendszerben a polgárok időközönként szavazhatnak azokról a személyekről és elképzelésekről melyek a lakóhelyük és országuk jövőjét meghatározhatják. Ha a választási ciklus lejárta után a választópolgárok nem találják kielégítőnek az elért eredményeket vagy nem értenek egyet a meghozott intézkedések irányával, a politikai vezetés leváltható és a választók preferenciáit jobban megszólító elképzelésekkel, politikusokkal.  Ez elvben a legjobb politikai rendszer, mert biztosítja azt, hogy az rossz elképzelések és az alkalmatlan politikusok előbb-utóbb a „kerítésen kívül” találják magukat. Sajnos csak elvben, mert a demokrácia, mint minden ember által és emberek számára alkotott rendszer, tökéletlen.

A romániai magyar közösség, például, a parlamenti küszöb megléte miatt az országgyűlési választásokkor igazából nem képes gyakorolni a demokratikus alapjogait, hiszen, hacsak nem vállalja a „nemzetvesztő” stigmát (amit a saját egyetlen parlamenti „pártjának” a parlamentből való kiejtése jelentene), nem szavazhat másra, mint az inkumbens RMDSZ-re. S ha az RMDSZ már bent van a parlamentben, akkor eleve „lóhossznyi” előnnyel indulnak a helyi választásokon is, hiszen mi lehet irracionálisabb  a „bukaresti kapcsolatok” híján lévő helyi jelöltekre való szavazásnál? Ez az „egyedüli racionális döntés” szindróma pedig, pontosan a demokrácia lényegét, a politikai vitát és versenyt öli ki a rendszerből, melyet így nyugodtan nevezhetünk „aligdemokratikusnak”.  Nem mellesleg, a demokrácia presztízse is romlik, ha ez gyakorlatban soha meg nem tapasztalható naiv ideállá silányul a valós életben.

De pont, amikor a legkevésbé gondolnánk, a számunkra tényleg politikai tét nélküli román elnökválasztásokon adja meg a sors a lehetőségét, hogy kompenzáljuk a demokrácia-deficitünket és megversenyeztessünk olyan elképzeléseket is melyeknek ez a tökéletlen politikai logika eddig nem adott teret. Ugyanakkor, a huszonöt éves „aligdemokráciában” a demokratikus ösztönök, a különböző nézőpontok és érvek kiértékelésének és közöttük való döntésnek a képessége sajnos nem igazán tudott kifejlődni, így félő, hogy ezt a ritka alkalmat sem tudjuk kihasználni, hogy kitisztuljon a kép a közösségünk jövőjével, lehetőségeivel kapcsolatosan.

A kampányban rengeteg adat, információ és vélemény látott napvilágot mindkét magyar jelölt részéről és amennyiben tényleg felelős döntést szeretnénk hozni a jövőnkkel kapcsolatosan (mikor sem a parlamenti küszöb, sem más külső tényező nem homályosítja el látásunkat) akkor szerintem érdemes több szempontból megvilágítani a döntést és végén racionális döntést hozni. Ezt kísérelem meg a cikkemben.

II.

Soha nem fogom elfelejteni. 1989, Karácsony napja volt és az egész családom döbbenten bámulta a tévéképernyőt. Érthető volt a döbbenet, hiszen sem azelőtt, és mint sajnos kiderült, sem azután nem láttunk ilyent. A román tévé volt az, és négy nyelven írták ki: Craciun fericit! Boldog karácsonyt! Fröhe Weihnachten! Merry Christmas!

Aznap végezték ki Csauékat. Nem aprózták el a dolgot. Nagyon siettek, mert attól féltek, hogy valami kiderül. Valami igazságféle. A "terroristákról", a "Csau" pénzéről, a több ezer halottról. A Forradalom "hőseiről". A "rendszer" kulcsainak hollétéről.   Aztán jöttek a bányászok (majd még sokszor), a Véres Március és a valóság belefagyott a véres Nagy Karácsonyi Hazugságba. Pedig milyen igaznak tűnt a Világ akkor!

A határok megnyitásával mintha a szívek is kinyíltak volna, és türelmetlenül várták, hogy megszülessen egy olyan szabad ország melyben magyarok és románok egyenlő jogokkal élnek a saját hazájukban kölcsönösen tisztelve egymás különbözőségét, de építve az évszázados együttélés hagyományaira. Melyben a mítoszokra épülő sovén történelem ugyanúgy a régmúlt homályába veszik, mint az augusztus 23-i élőképek és a reggeli himnuszéneklések. "Három szint ismerek a világon, mely egy bátor népre emlékeztet". :)

Naiv voltam? Természetesen. Milyen legyen egy 12 éves gyermek? De ami a legrosszabb, ma is így gondolom. Mert ez az Igazság. Csak már nem várok semmit türelmetlenül, mert a türelmetlenségemet tényleg magam mögött hagytam. Mert a hazugságnak, sajnos, mélyebbre sikerült fúrni a mérgezett gyökereit, mint azt én gyermekként elképzeltem.

Pedig voltam nagyon elkeseredett. Például az egész 1990-1996-os periódust kidobnám a fenébe a politikai emlékeim közül. A kamaszkort, amikor az ember amúgy is hajlamos pesszimistán látni a világot, nagyban beárnyékolta az állandósult etnikai konfrontáció, melyből talán csak a román foci kiváló szereplése (állandó magyar részvétellel) volt kivétel. Akkor egyedül az egyház és RMDSZ tartotta a lelket bennünk, és, hogy segítségükkel (egyedül Frunda volt "européer" arc az akkori politikai palettán) egyszer majd a civilizált Európa megoldja ezt a nagy Hazugságot, amibe a románok, talán önkéntelenül, beleragadtak és melynek mi is túszai vagyunk. Aztán jött a második hihetetlen pillanat: magyarok a román kormányban! Na, most aztán megmutatjuk!

És megmutattuk...hogy a Hazugság munkahelyeket, "lehetőségeket" teremt. Bukarestben, de az országban is. Van mit tologatni ide-oda, akár jó pénzért. Akár évtizedekig is...persze ha a "főhazugok" hagyják, hogy "helyettes-hazugok" legyünk mellettük. Szükség volt ránk, főleg az "européer fejünkre", imázs célokból. Meg, mert néha összevesztek a koncon és jó volt a "magyar" segítség. Úgy, hogy közben papíron, az alkotmány szerint,  nem is léteztünk. Ekkora volt az a Hazugság.

III.

Ehhez képest az Igazság az is, hogy az erdélyi magyar közösség és erdélyi regionális érdekek természetes szövetsége, lassan de állhatatosan mossa alá a nemzeti ideológia által átitatott román alkotmányosságot, mely ideológiának óriási szolgálatot tett az RMDSZ. Úgy is, mint erőn felüli beleszólás a romániai politikai erőviszonyokba, úgy is, mint a nemzetállami ideáloknak a magyar közösségen belüli megjelenítői. Az etnikai politizálás és az „etnobiznisz” sajnos ugyanannak az éremnek a két oldala. Kontraszelekció, korrupció és etnikai konfliktus jelzi az útját. 

Tudom, sokan egyetértenek ezekkel a gondolatokkal, hiszen hozzám hasonlóan élték meg az elmúlt 25 évet.

Ugyanakkor tudom, hogy sokaknak ez elfogadhatatlan, hogy nem tudok végre "felnőni" és elfogadni a rideg Valóságot. Azt, hogy szépek az álmok, de élni kell valamiből. Meg amúgy is, nincs olyan, hogy Igazság, csak sok kicsi egyéni igazság van és ezek az igazságok sokszor a betevő falattal egyenértékűek. Mert a gyermekeket nem lehet Igazsággal táplálni.

Nos, nekik üzenem, hogy megértem, de nem értem őket.

Mert, ugyanezzel a logikával lettek az emberek besúgok, szekusok, bolsevik pribékek, náci kápók. A legtöbben tudták belül, a lelkük mélyén, hogy helytelen, amit cselekednek, de elfogadták a Valóság parancsát és belesimultak. A különbség ma csak annyi, hogy  a parancsot a mézesmadzag váltotta fel. Talán nem is bátorság (ez amúgy is hiánycikk manapság), hanem mindössze tapasztalattal megszerezhető életbölcsesség szükséges ahhoz, hogy átlássunk a szitán. Hogy megértsük, hogy nincsenek előre elrendelt dolgok, a Valóság szabadon alakítható, de mélyen gyökerező, általános erkölcsi törvények, elvek (filozófiai értelemben véve szubsztancia) vannak, melyekkel lehet szembe menni, ideig-óráig, de hosszútávon nem érdemes. Nem lehet véletlen, hogy alapvető erkölcsi igazságok és gyakorlatok megdöbbentő hasonlóságokat mutatnak a világ nagy vallásai között. Thomas Nagel, nem mellesleg ateista filozófus, egyenesen a Világegyetem egyik fő alakító erejének gondolja az erkölcsi törvényeket.

Én úgy gondolom, hogy egyre többen vannak olyanok, akik képesek felismerni ezeket az erkölcsi törvényeket és nem mechanikusan, választástól választásig, hanem távlatosan, jövő generációk fele fordulva értelmezni a világot. Én elsősorban hozzájuk szólok.

IV.

Napjaink több mint 200 éves, ezért talán legmélyebben gyökerező hazugsága, hogy modern állam szuverén a társadalommal szemben. Gondoljunk csak az állandó román alkotmányra való hivatkozásra mikor a magyar közösség jogosan a 1918-ban megígért önrendelkezéséről szeretne beszélni! Mintha az alkotmány nem az államot alkotó közösségekért létezne, hanem fordítva, a polgárok lennének az állam “jóllétéért”.  

Természetesen nem arról van szó, hogy bárki kénye kedve szerint kellene csavargatni az államberendezkedést (alapvetően stabil és kiszámítható kell legyen az állam, hogy szerepét betölthesse), hanem arról, hogy amennyiben az állam nem ismeri el azt a társadalmi valóságot, amely már a létrejötte előtt létezett (ez esetben egynél több történelmi közösség létezése Erdélyben), akkor kell legyen mód arra, hogy ezt belülről, békés módon meg lehessen változtatni. Jelenleg ez nem lehetséges és közösségünk előtt levő politikai kihívás, hogy ez megváltozzon. Ez a mi szabadságharcunk melyet, véleményem szerint, ma erőszakmentesen, de nem erőfeszítés-mentesen lehet megvívni.

Véleményem szerint három dolog lenne szükséges a változáshoz. Mindhárom a konszenzusteremtésről szól, mert a demokratikus vita csak akkor hasznos és szolgálja tudásunk és szabadságunk bővülését, ha a közösség létének szellemi és anyagi feltételei már adottak.  Ha ebben a három kérdésben konszenzus születne és fent is maradna, akkor a minden bizonnyal létrejövő új rendszerben (nyugodtan hívhatjuk autonómiának) a demokrácia most hiányzó feltételei is létrejönnének.

Az első, hogy ne legyen kétségünk afelől, hogy kik vagyunk, és mit akarunk. Gyakran elsikkadunk e kérdés fölött pedig kardinális jelentőségű. A jó hírét lassan elkártyázó, de gazdaságilag még mindig meghatározó Amerikai Egyesült Államok egy dologban etalon kell, hogy legyen: ott a szabad identitásválasztás és civil közösségi élet szent. Miközben a nyilvános tereket és politikai vitákat megmérgezi a “piszi” és a vallási fundamentalizmus (jól példázza a liberális állam ellentmondásait), az ott elő vallási és etnikai közösségek szabadon ápolhatják kultúrájukat, identitásukat. A kutatások pedig egyértelműen igazolják, hogy az amerikai gazdasági szabadsággal a legjobban az erős közösségi kötődéssel (benne iskolákkal, népszokásokkal, egyházakkal, sok-sok kapcsolati tőkével) rendelkező népcsoportok, mind például mormonok, kínaiak, zsidók tudnak élni. Minden bizonnyal a globalizáció és az új generációs technológiák által okozott változások is őket fogják a legkevésbé hátrányosan érinteni.

A kontinentális Európában sajnos, ennek fordítottja igaz, hiszen itt a liberális államot először a nemzetállam, majd a jólléti állam váltotta fel.  

Mindkettő “államosította” a közösségi életteret, funkciókat. Mindkettő magának követelte annak az eldöntését, hogy mit és hogyan érezzünk a hazánkkal kapcsolatban. A nemzeti állam nemzeti vonalon asszimilált és fanatizált (mert csak így érezte erősnek magát) a jóléti állam pedig bőséges juttatásokkal vásárolta meg a társadalmi békét. Cserében a gyeplő, leplezve és leplezetlenül a gazdasági szférához került. Ennek a sok évtizedes „altatásnak” jelentek meg a mellékhatásai, gazdasági, társadalmi krízisek borítják el kontinensünket. Növekedik a bevándorlás-ellenesség, itt született muszlim fiatalok tömegei keresik az ISIS-t, közben fenntarthatatlan a társadalmi háló, csökkennek a reálbérek.

Ne csodálkozzunk tehát, ha sok nyugat európai vagy anyaországi ismerősünk nem érti, hogy mit “magyarkodunk” itten. Mert alapesetben az identitás olyan, mint a levegő, nem is veszünk tudomást róla, csak ha veszélyeztetik. Azok vagyunk, akik anélkül, hogy valaha is elgondolkodnánk rajta. Van sajátos nézőpontunk, történelmünk, nyelvünk, kultúránk és ambíciónk. Ezekről a legtöbben csak akkor szereznek valóban tudomást, mikor valahol kisebbségbe kerülnek. Mikor hirtelen felismeri az ember, hogy ki és mi ő, és mennyire fontos az identitása. Egy ilyen esetről ír egy nyugaton született vállalkozó fiatal, mikor egy Magyar Kulturális Intézet által szervezett vállalkozói konferenciáról írta, hogy „...a “nemzeti érzést” olyan modern formába öntötték, hogy ilyet sehol nem láttam még… És abszolút nem tűnt semmi politikainak”.

Mert az államosított nemzeti identitás, a “pad is nemzeti színben pompázik” már régen ciki, de ez nem feledtetheti, hogy a jelen és a jövő gépesített világa a gyökerek és az ezeken alapuló emberi közösségek nélkül élhetetlen.

Azt akarjuk tehát, hogy visszaszerezzük közösségi tereinket, megőrizzük kulturális értékeinket, felszabadítsuk a belső energiáinkat és visszaszorítsuk a politikát ahová való, a közösség eszköztárába és nem identitásformáló tényezőnek. Ehhez pedig önrendelkezés kell! Azt hogy a saját bőrünket visszük a vásárra és nem valamiféle bukaresti/budapesti/brüsszeli alkukon múlik a jövőnk.

A második, hogy megértsük, hogy a rajtunk kívülálló világ hogyan értelmezi ezt és miért. A neves amerikai-magyar filozófus, Molnár Tamás írta, hogy a modern államot megálmodó Thomas Hobbes levonta a politikai következtetéseket William Ockhamból, ki szerint “azok csinálják az igazságot, akik nevet adnak a dolgoknak”. Ezt az elvet jól láthattuk működés közben Orbán Viktor tusnádfürdői beszédének értelmezésekor. Ha egyszer az amerikai publicista Fareed Zakaria “levédte” 1997-ben az “illiberális demokrácia” kifejezést, nincs több apelláta! Akár csúsztatás is belefér, csak, hogy ne kelljen gondolkodni és újraértelmezni a világot. Pedig mindössze arról a kevesek által vitatott tényről volt szó, hogy már a jóléti állam sem képes tartani a lépést a globalizáció és az új technológiai forradalom által diktált tempóval.

Ha ez így van, akkor nem kell fölösleges energiákat fecsérelni megnyerhetetlen vitákra, ideiglenes alkukra! Csak azon a fórumon szabad politikát folytatni ahol eredményt lehet elérni!

Miért állítja Kelemen Hunor a választókat azzal, hogy kizárólag tárgyalásos úton önrendelkezést lehet szerezni, miközben önmagát (és a hozzá kapcsolódó 25 éve ott ügyeskedő érdekcsoportot) próbálja egyedüli profi politizálásra alkalmas képviseletnek beállítani? Csaknem a húsosfazék optimális közelségben való tartása írja a stratégiájukat? Az teljesen egyértelmű, hogy nem a román parlamentben fogja a magyar közösség az önrendelkezést megkapni, legfeljebb ott lesz szentesítve. A munka helyben, a nyomásgyakorlás pedig globálisan kell, hogy történjen. Miért van csak 12 ezer aláírója az Erdélyi Autonómia petíciónak mely magába foglalja a magyar közösség önrendelkezését is?

Pedig ha valami, akkor a sebtében benyújtott “kampányautonómia-tervezet” fényesen bizonyítja alkalmatlanságukat!

És ezzel eljutottam a harmadik, egyben utolsó ponthoz, amelyben közösségi konszenzust kellene kialakítani. Ez pedig azok az eszközök és cselekvési minták, amelyek érvényt szerezhetünk közösségünk létezésének és akaratának.

Ezt a pont szándékosan hiányos. Az első két pont konszenzusa és a közösségünk ügyeiben cselekvően részt vállalók fogják ezt a hiányt betölteni. Csak arra tudom magunkat biztatni, hogy ne a bukaresti alkuk alakítsák a közösség működését – ne a bukaresti állás legyen a közösségi politika non-plus ultrája – hanem a belső demokrácia alakítsa a bukaresti/brüsszeli alkukat! Egységes politikai fellépés kell tehát, ha a parlamenti bejutásról van szó, de ez a belső demokrácia következménye és nem egy a priori követelmény kell legyen.

Mert egy erős magyar civil élet (és az ebből következő civil együttműködések az erdélyi román civil társadalommal) jóval hatékonyabb eszköze lehetne a valódi multikulturalitás és önrendelkezés megteremtésének, mint a közélet erőltetett átpolitizálása. Mert a regionális, valódi multikulturális autonómia az egyedüli járható út hosszútávon, mely egyformán érdeke az erdélyi románoknak és magyaroknak.

Az általam és remélhetőleg az engem idáig elkísérő olvasó által elvárt konszenzus megteremtése érdekében arra biztatok mindenkit, hogy fontolják meg az “alternatív” jelöltünk, Szilágyi Zsolt támogatását!

Ezúttal nem veszíthetünk ezzel! Egy erős megegyezési kényszer óriási szolgálatot tehetne közösségünknek és megteremthetné a tényleges belső demokrácia feltételeit ennek minden előnyével együtt. Ne hagyjuk ezt a remek alkalmat kicsúszni kezeink közül!

A hazug építmény megtámasztása fáradtságos feladat, csak addig éri meg csinálni, amíg megtérül a befektetés. Lehet, hogy nem vagyunk távol attól a ponttól, hogy már nem éri meg. Vasárnap rajtam nem fog múlni.