A legutóbbi közvélemény-kutatások megerősítették amit, Bajnai Gordonnal ellentétben, mindig is tudtunk: a választók nem kérnek sem a baloldalból, sem a demokrácia megmentéséből.

Bár kormány gondosan ügyelt arra, hogy a 2010-ben elnyert kétharmadra hivatkozva, és ennek ellenére, ne törekedjen konszenzusra (pl. alkotmányozás), hogy a professzionális kormányzásnak a látszatát is elkerülje (pl. trafikügy, nyugdíjügy)  akárcsak a következetes külpolitikáét (Oroszország), mégis töretlenül élvezi a szavazópolgárok relatív többségének a bizalmát.

Mi erre a magyarázat? Tényleg csak a rezsiharc és a profi kommunikáció van a háttérben? Az egész pályás letámadás? Vagy lehet esetleg valami más is?

Ugyan a magyar viszonyok között a rezsicsökkentés hatását nem lehet felülbecsülni, véleményem szerint, nem lehet figyelmen kívül hagyni azokat a mélyen ható összefüggéseket melyek nélkül lehetetlen megérteni ezt a paradoxont.

Először is, a magyar baloldal sikeresen kötötte össze magát a sikertelen magyar rendszerváltással. A piacgazdaság és a demokrácia mindig is úgy jelent meg a magyar néplélekben, mint két ikertestvér, pedig ez sem történelmileg, sem a jelen szempontjából nem indokolható. A piacgazdaság bevezetésének társadalmi költsége (pl. Bokros csomag) így egyrészt a baloldalhoz kötődött, másrészt így a demokrácia is lejáratódott az átlagember szemében. A tavaly év-végi rendszerváltás értékeléskor egyedül Szájer József szájából hangzott hitelesen, hogy “Egy illúzió rabjai voltunk.”.

Másodszor, a baloldal világszinten kifutott ötletekből és még a krízis által legjobban megtépázott országokban is rosszul áll a szénájuk. Ez nem is csoda, hiszen születésétől fogva abban a buta képzetben élt, hogy az ember akkor érzi magát a legjobban, ha tetszőleges társadalmi osztálynak tartozónak gondolja magát, akkor is, amikor jól és akkor is, amikor rosszul megy a sora. Abban igaza is volt és van, hogy a kirekesztettség, jogfosztottság összekovácsolja az embereket, de ritkán mutatkozik be valaki, úgy hogy: Jó napot, deviza-károsult/szegény/proletár vagyok. Az embernek szüksége van egy pozitív identitásra és érzésekre, ez pedig csak a legritkább estekben kerül ki azok közül, amelyet a baloldal emancipált: munkásosztály, nők, szexuális kisebbségek, szegények.

A különböző társadalmi csoportok emancipációja kétségtelenül történelmi érdeme a baloldalnak, de ez pozitív eredmény egyrészt behatárolja a jövőjét (kiket lehet még emancipálni?) annál több áldozattal járt. A „felszabadítás“ megideologizálása rengeteg bajt hozott  a világra, hiszen elméleti konstrukciókat próbált az ember „létére“ húzni, mintegy „mechanizálni“ próbálva azt. A legnemesebb emberi érzések. cselekedetek (szeretet, empátia, önfeláldozás)  anyagiasítása, de akár a történelmek ideológia-centrikus átírása lassan gyógyuló sebeket hagyott.

Kevéssé ismert, de az alig tizenöt éves és a Csikszentmihályi Mihály nevével is fémjelzett pozitív pszichológia tudománya meggyőző bizonyítékokat szolgáltat arra, hogy az emberi lét több a szenvedéstől való menekülésnél és az élvezetek hajszolásánál. Így, ahogyan Freud rámutatott, hogy az istenhit elsősorban a “védelmező apa” illúzióján alapul melyet az ismeretlentől való szorongás vált ki az emberekből, így az “új pszichológia” is képes az anyagias, kívülről vezérelt, a teljes egyenlőségben “hívő" ember illúzióit lerombolni.

Baloldali szempontból paradoxon,  hogy egy „teljes élet“ (szakszóval „flourishing“) nagyobb valószínűség szerint társul társadalmi és anyagi fenntartható jóléttel, mind, ha pusztán anyagiakra és egyéni emancipációra koncentrálnánk. Így az sem meglepő, hogy a jelenkor humán erőforrás gazdálkodástudománya mindennél nagyobb hangsúlyt fektet azoknak a munkatársaknak a megtalálására és fejlesztésére, akik nemcsak anyagi előnyöket szeretnének, hanem konkrét vízióval rendelkeznek arról, hogy mit szeretnének létrehozni, azaz, belső cél vezérli őket.

Végül, de nem utolsósorban, az elmúlt tíz évben, a liberális demokrácia intézménye is sok sebet kapott. Egy olyan rendszer, amely lehetővé teszi egy vékony, jellemzően globálisentitású réteg elképesztő meggazdagodását a lecsúszó középosztály ellenében, nem kínálhat többé igazi perspektívát a szabadságában hívő polgároknak. Az újra felemelkedő Kína és a továbbra is komoly hatalmi tényező Oroszország szemléletes de nem kívánatos példái az autokratikus piacgazdaságoknak, míg a csak „jóléti juttatásokban“ gondolkodó nyugati modellről kiderült, hogy fenntarthatatlan.

Így, ha én lennék Demokrácia, nem kérnék A Nagy Baloldali (határokon átívelő) Összefogásból.

De milyen politikai erőre támaszkodhatnék?  Ha fantomképet szeretnék készíteni akkor olyan politikai erőre lenne szükség amely :

1. Nem az ideológiából, hanem a valóságból indul ki, így elismeri, hogy amíg az inaktívak és az államtól anyagi függésben élők szignifikáns réteget alkotnak, a demokrácia szükségszerűen illúzió. Ez természetesen az idealizmus filozófiai meghaladását feltételezi, hiszen az idealizmus szerint az "eszenciát" (ti. demokráciát) mi magunk találjuk ki, a valóságtól függetlenül.
2. A "belülről vezérelt embert" és a benne lévő potenciált látja a legnagyobb értéknek, így a legsürgősebb feladat ennek az embertípus arányának a növelése a társadalmon belül.
3. A humán tőke újratermelődésének komplex társadalmi feltételrendszere nem esetleges, hanem igenis definiálható a „hagyományos“ és környezettudatos értékek mentén. Észrevehető, hogy a tudományok érdeklődése is lassan ebbe az irányba fordul.
4. A jövő nagy kihívása nem a még több emancipáció és „dereguláció“ hanem éppen az ezek túldimenzionálása által eredményezett társadalmi és gazdasági krízisek felszámolása lenne. Ebben a kérdéskörben megkerülhetetlen a „valós“ emberi méltóság definiálása és megőrzése az exponenciális technológiai (és biotechnológiai) fejlődés kontextusában.

Véleményem szerint, csak e szempontok figyelembevétele vezethet el egy egészséges lelkületű és szabadgondolkodású társadalomba melyben a demokrácia nem illúzió, hanem realitás lehet.

Van ilyen erő (vannak ilyen erők) a hazai politikai palettán?