Meleg jogokon túl, fenntartható társadalmon innen

Egy évvel ezelőtt, ha egy marslakó az írországi népszavazás vagy az AEÁ Legfelsőbb Bíróságának döntésének környékén érkezett a Földre, könnyen juthatott arra a megállapításra, hogy a földi „összboldogság index” épp egy jó nagyot emelkedett, hiszen mostantól újabb emberek léphetnek a Boldogság kapuján. Mi lehet nagyobb dolog annál, hogy mostantól senkit nem lehet kizárni a családalapításból, az emberi boldogság talán legnagyobb forrásából?

Az Internet felrobbant a hírektől, profilképek szivárványba öltöztek, a média csak úgy ontotta az optimizmust. A másik oldalon, csendesebben ugyan, de ott voltak természetesen az ellenzők is, akik a hagyomány és a vallás nézőpontjából nem tartják elfogadhatónak, hogy ne csak férfi és nő együttélését hívjuk házasságnak. Ha ezt a konvenciót megbontjuk, mondják, mi tarthat vissza attól, hogy más típusú együttéléseket is „házasságnak” nevezhessünk? Mint például a többnejűséget?

De van egyáltalán jelentősége annak, hogy mit hívunk házasságnak vagy valóban csak értelmetlen (vagy ami MA még rosszabb: maradi!) szőrszálhasogatás, ha megkérdőjelezzük a társadalmi haladás e történelmi fontosságú mérföldkövét?

A vita parttalan, hiszen valójában ez a vita nem is létezik!

Mert itt nem a házasságról, a társadalmilag felbecsülhetetlen értékű kétszülős család intézményéről (amint egy amerikai portál fogalmaz: „a születéssel kapható legnagyobb privilégium”-ról) vitáznak a felek!

Nyilvánvaló, hogy tulajdonképpen két másik társadalmi intézmény - az állam által szavatolt egyéni jogok és az ezekkel ellentétben a hagyományos közösségi jogokat szavatoló egyházak - már évszázadok óta, pontosabban a Felvilágosodás óta, dúló háborújának egy újabb fejezetéről beszélünk.  

Mindkét intézmény jelentős társadalmi befolyással és hatalommal bír, de míg a nyugati civilizációban az állam által szavatolt egyéni jogok szekuláris és egyénközpontú intézménye lassan maga alá gyűri a hagyományos egyházakat (a neo-protestáns egyházakkal viszont még nehéz dolga van) a „társadalom szövete” is gyökeresen átalakul.

A Hit, Haza és Család „szentháromságon” alapuló hagyományos (alapvetően közösségek szövetszerű működésén alapuló) társadalom helyét az egyéni érdekérvényesítése veszi át mely Állam, Piac és Tudomány – mai nevén liberális demokrácia, kapitalizmus és technológia – „profán-háromságának” megkérdőjelezhetetlen talpazatán épül lassan 250 éve.

Emiatt, a társadalom-környezet (és a múlt – jelen – jövő) szoros és fenntartható kapcsolatát kifejező ökológia helyét sajnos az ezt a kapcsolatot leromboló és bolygónkat pusztulásba döntő haszonelvű és környezeti-társadalomjóléti korlátokra fittyet hányó ökonómia vette át, avagy ahogyan Bruno Latour fogalmaz, „választanunk kell az ökológia és a modernizáció között” és eddig a modernizáció jött ki győztesen.

Egy tudásbeli és erkölcsi korlátokat felállító Teremtőbe vetett hit elvesztése, együtt jár a tudomány által nyújtott tudás végtelenségébe, a tudományos progresszióba vetett hit megszületésével. Ezt, a (külső) korlátok nélküli létezést hívjuk ma szabadságnak.

Ez a mondhatni várható és talán kívánatos fejlemény viszont sajnálatos módon azt a téveszmét ültette el a szabadságban hívők fejében, hogy a növekvő magyarázó jellegű tudás egyben fejlődő erkölcsöt és ezáltal fejlődő társadalmat is jelent! Azt, hogy mindig élhetünk a saját jólétünket maximáló egyéni szabadságunkkal, mert az állam „látható” és a piac „láthatatlan keze”, a tudomány és technológia segítségével automatikusan megoldja a társadalmi szintű problémákat is.

Ezzel szemben a tudomány, állam és piacgazdaság egymást támogató fejlődése nemcsak exponenciális módon növelte a tudásunkat a fizikai világ működéséről, de növelte az általunk alakított és megismert világ bonyolultságát is, melyben egyre kevésbé valószínű, hogy bármilyen „láthatatlan kéz” képes a közjó érdekeit érvényesíteni. Talán nem volt jó ötlet ennyire elbonyolítani az életet, csak a hagyományos intézmények legyőzése érdekében, ha ez a társadalom szélsőséges csoportokra való szakadásával jár, nem utolsósorban a jövő generáció (nevelési és környezeti) érdekeinek a teljes figyelmen kívül hagyása miatt! Mindezt az Egyenlőség nevében!

Episztemológusok szerint két féle új tudás keletkezik a világon. Az egyik a popperi elven működő tudományos megismerés és innováció mely emberi időléptéken működik a felvilágosodás kezdete óta és egyre gyorsul, a másik a neo-darwinista elven működő természetes szelekció és alkalmazkodás mely történelmi, de inkább földtörténeti, léptékben fejti ki hatását.

Nem nehéz kikövetkeztetetni, hogy a tudás képződés előbbi formája valójában ugyancsak egy alkalmazkodás (a kognitív képességek adaptációja), és, hogy a valóban alapvető és az emberi faj túlélésére használható tudást az utóbbi folyamat generálja az emberiség számára. Ebben pedig nemcsak a biológiai-szellemi „fittséget” biztosító gének kiválasztódása, de a „mémek” - azaz a „társadalmi szövetet” létrehozó és működtető erkölcsi tudás, a hagyományok – kiválasztódása egyforma szerepet játszik. Azt is mondhatjuk ezért, hogy a történelmi léptékben stabil géneket ugyancsak viszonylag stabil „mémek” egészíthették ki és együttesen biztosították a maximális túlélési esélyt.

A hagyományok, mivel alapvetően nem nyújtottak magyarázatokat, nem is támogathatták a jelenkor technológiai civilizációjának létrejöttét, de nyújtottak olyan alapvető erkölcsi normákat, társadalmi intézményeket, (civilizációként más-más formát öltve, de tartalmilag hasonló módon) melyek biztosították az emberiség, mint közösség, túlélésesét.

Ha a technológiai civilizációnk „Gott ist tot”-ja miatt a hagyományban létező minden tudás, társadalmi intézmény elveszik, nincs garanciának arra, hogy ezt tudományos módszerrel pótolhatjuk abban az időintervallumban, amelyben egyénenként (vagy akár mind közösség!) létezünk. Nem beszélve arról az egyszerű és tudományosan bizonyított tényről, hogy genetikailag-lelkileg alkalmatlanok vagyunk egyénekként létezni a földön és továbbra is szükségünk van a társadalom szövetére.

A vicc az, hogy az egyedüli kiút, ha a progresszió útját választjuk, a hit az „optimizmus elv” érvényességében, miszerint: a problémák elkerülhetetlenek, de megoldhatóak a megfelelő tudás rendelkezésre állásával!

A cikk témájához visszatérve tehát, ma nem baj, hogy lassan kivesznek a kétszülős családok, melyek eddig az egyedüliként biztosították az egészséges új generációk felnövekedését, mert a tudomány majd kitalál valamit, hogy kompenzálja a hiányzó „mémeket” melyekkel eljutottunk „idáig” – pedig dehogy talál ki valamit!

Ahhoz először be kellene ismerni társadalmi szinten, hogy nem elég a liberális demokrácia és a kapitalizmus keretei, hiszen ezekben a keretékben még csak nem is értelmezhető az, amiről itt írni próbálok – nem egyén, hanem egy hagyományos társadalmi intézmény problémájáról lévén szó mely nélkül, a mai tudásunk alapján, az emberi civilizáció nem tud fennmaradni.

Ezért egyedül a tudományra és a racionális gondolkodásra támaszkodhatunk, ha az előre vezető utat kutatjuk, hiszen nyilvánvaló, hogy a pontszerű egyén és egy térbeli-időbeli hálózatot vagy rendszert jelentő intézmény között elvi különbségek vannak melyek megfogatóak a tudomány eszközeivel.

Összefoglalva: az egyén helyzetét elemezhetjük a rendszer vizsgálatán keresztül, de a rendszer viselkedését nem érthetjük meg csak az egyén viselkedése által!

A melegházasság, ebben a megközelítésben tehát, nem probléma. Az igazi probléma az, hogy csak a hagyományos keretek tudjuk értelmezni a család és a házasság intézményét és a tudomány – az említett okok miatt: az állam csak a jogi keretet biztosítja, a piac pedig az egyéni keresletet szolgálja – nem érdekelt abban, hogy jobban megértsük, hogy a társadalom fenntarthatatlan, ha nem tudunk lefektetni olyan erkölcsi és normatív elveket melyek ugyanúgy, garantálják a stabilitást, mint a hagyományos keretek.

Ez azért nagyon fontos, mert a kutatások arra a következtetésre jutottak, hogy, nincs faji, nemi vagy gazdasági jellemvonása a társadalmi leszakadásnak, a különbségek teljes egészében magyarázhatóak a családok stabilitásával!...és akkor még nem említettem azt a tényt sem, hogy a nyugati civilizáció (a többi nagy civilizációval szemben) nem képes számszerűen újratermelni önmagát - egyelőre kezelhetetlen társadalmi-gazdasági problémahalmazt generálva. Mindeközben, a bevándorlás ösztönzésére épített stratégia épp most mutatja a látványos kudarc jeleit Európában.

Azt gondolhatnánk, hogy ezeket a tényeket, fontosságuk miatt, komoly médiafigyelem, széleskörű társadalmi konszenzus és mobilizáció övezi, ezért csak idő kérdése, hogy hosszú távú megoldás szülessen a problémára.

Mi sincs távolabb a valóságtól!

A nyugati világban a fősodrú média és politikai erők a társadalmi haladás értékei mellett tették le voksukat. Ez az elköteleződés, fő társadalmi kérdésekben, sajnálatos módon meglepő szűklátókörűséggel és dogmatizmussal párosul. Hasonlóan a viccbeli, kulcsát kereső ittas székelyhez, ott keresik a problémák gyökerét ahol az értékeik „világítanak” (leginkább a kisebbségek egyéni jogai, társadalmi egyenlőtlenségek, stb. körül) mintsem ott ahol ezek esetleg ténylegesen keletkezhettek. Ha meg esetleg tényleg nagyon nehéz lenne a tényekkel vitatkozni (mint a mi esetünkben) mindig a legegyszerűbb megoldáshoz a mindenható Állam vagy éppen a Piac hangsúlyosabb szerepvállalásához fordulnak, mint ahogyan az Shiver Report is teszi, mondván, hogy fel kell készülni az „egyszülős” (avagy apa nélkül) családok elterjedésére és támogatására.

Kézenfekvő, nem?

Mivel mindenkinek egyéni joga házasságot kötni, gyermekeket szülni majd elválni, a mindenható Állam és a Piac majd segít a helyzetet kezelni. Ja, hogy, a gyermekek jogai sérülnek? Nos, ez már nem a progresszív baloldal dolga, hiszen ők se nem szavaznak még, se nem fogyasztanak majd kevesebbet, már csak azért sem, mert az elvállt szülők bűntudatból többet vásárolnak gyermekeiknek, mint a kevésbé bűntudatos hazaságban élők.

Fontos megemlíteni, hogy a házasság, mint társadalmi intézmény, a modern társadalomban csak annyira bír jelentőséggel, amennyiben valakinek (például melegeknek) nincs joga a benne való részvételhez.

Az Állam által garantált egyéni jogok intézménye mindent visz!

A házasodási jog nemléte végső soron az egyéni boldogulás kerékkötője lehet, hiszen az esküvő olyan társasági esemény és státusszimbólum, mely elengedhetetlen tartozéka lett az egyéni imázs-építésnek is. Ilyen értelemben, a több esküvő hasznossági értéke meghaladja az egy esküvőét!

Az, hogy mennyire stabil, hogy mi történik házasságnak, mint szerződésnek, a megkötése után, az már csak az állami szervekre (pl. igazságszolgáltatás) vagy a piacra tartozik (pl. házassági tanácsadás, párkeresési szolgáltatások, esküvőkkel kapcsolatos szolgáltatások, stb.).

Mindezt jótékonyan itatja át a modern világ ópiuma a szórakoztatás és a szórakoztató tudomány és technológia világa. A szórakoztatás sajnos az egyedüli értelme ezeknek, amiért a tudatunk nagy árat fizet.

A mozik, televíziós műsorok hemzsegnek a házasságról hamis képet sugalló romantikus filmek, vígjátékok tömkelegétől. A tudomány gyakran mutatja a rosszabbik arcát (pl. egy-két stabil házasság alapján próbálnak általános következtetéseket levonni, ez tipikus logikai hiba, közben teljesen elfelejtve a társadalmi közeg szerepét) és a technológia által segített társkeresés pedig az egyik legjobb módja az önbecsapásnak, ahogyan az egyik legnagyobb társkereső oldal a Match.com tulajdonosa és a Dataklism (Adat-kataklizma) című kiadvány szerzője fogalmaz milliónyi adat feldolgozására alapozva. A technológia, pontosabban a Facebook használata, pozitívan korrelál a válásokkal és az sem meglepő, hogy a válások „ragadósak” a baráti társadalmi hálón keresztül – igaz a jelenség kevésbé jelentkezik amennyiben gyermekek is vannak.

A Piac, nem meglepő módon, lehetőséget ad a házasságtörők egymásra találására, és nem lepne meg, ha ez az egyetlen „megoldás” is ne jelentősen „segítene” a válási statisztikákon!

Mindebből következik, hogy egyenesen csodaszámba megy, ha ma egy házasság stabilnak bizonyul! A modern házasok valóságos túlélőművészek!

Ehhez képest a konzervatív csoportok nagyon is becsben tartják a házasságot, de csakis, mint egy vallási intézményt, melynek úgy a formája, mind a tartalma kőbe van vésve. Bizonyított tény az is, hogy az egyházak hívei, akik vallási szertartások szerint esküsznek sokkal stabilabb házasságban élnek, de a jelek szerint, a tovább folyatódó szekularizáció közepette, társadalmi szinten nem várható, hogy az egyházak megoldást nyújtanak a házasságok instabilitására.

Sajnálatos módon a közbeszédet e két szélsőséges álláspontú csoport uralja miközben a társadalom többségét ma már egy szekuláris, de a hangos progresszív kisebbségtől különálló csoport alkotja, akik vallás és ideológia meggyőződés híján, megoldás nélkül maradnak.

Nekik szól ez a cikk.

Azoknak, akik tudják, érzik, hogy a modern világban is van értelme családot alapítani, de azt is tudják, hogy csak akkor bízhatnak az eskü erejében, ha a családot, mint intézményt, nemcsak az Alaptörvény szövege, hanem társadalmi környezet is védelmezi, a fentebb leirt feszítő erőkkel szemben.

Ahhoz, hogy ez megtörténjen, társadalmi szintű párbeszéd kell, létrejöjjön arról, hogy mit jelent és hogyan működik a házasság és család a jogi és egyházi vonatkozásokon túl. Arról, hogy mekkora értéket testesít meg önmagában is a család, azáltal, hogy, miként azt a Kaliforgia filmsorozat Hank-ja is felismerte hét évad orgiái után, „középpontot hoz létre az életünkben”. De legfőképpen arról, hogy úgy a nők, mind a férfiaknak vagy az fiukat és lányokat nevelő szülőknek és iskoláknak dolguk van ahhoz, hogy alkalmassá váljanak a családalapításra, az ezzel járó felelősségre.

Igen, szándékos, hogy férfiakról és nőkről beszélek, hiszen nyilvánvaló, hogy azáltal, hogy az uralkodó nemeket érintő progresszív ideológia, a feminizmus, mindenáron gazdasági egyenlőséget szeretne elérni a férfiak és nők között, próbálja kiküszöbölni a nevelésbeli és viselkedésbeli különbségeket. Ez pedig bizony akadályt gördít a tartós férfi nő kapcsolatok kialakulása elé, hiszen, ahogyan a pillanatragasztót is kék és piros tubusból kellett összekeverni anno, hogy a megfelelő szilárdságot kapjunk, a kapcsolat is csak akkor marad szilárd, ha a fenntartásához, az Élet kihívásainak a legyőzéséhez szükséges tudás, készségek és képességek megvannak. Ez pedig, ahogyan a munkahelyen is, a készségek, képességek sokszínűségéből állhat össze. Ezért van az, hogy a Modern Család filmsorozat szereplőihez hasonlóan, a család stabilitását leginkább a hűség ás a megfelelő partnerválasztás (idősödő macsó fehér férfi a fiatal latin bomba nőt, művészi hajlamú meleg férfi, a jogász partnert, okos de obszesziv hajlamú nő a butácska, de laza és kreatív férfit) és nem a partnerek közötti hasonlóság adja. Persze, ezek csak a szórakoztatási célt szolgáló extrém példák, de jól mutatják azt, hogy számtalan módon tud működni a házasság, ha ez a különbségekből adódó vonzalom létezik és felek egyformán el vannak köteleződve a házasságuk fele.

Ugyanakkor, ha társadalmi szintű párbeszédről beszélünk, nem az extrém példák (más néven kisebbségek), hanem a többség helyzete az irányadó, ugyanis évmilliók biológiai és évezredek kulturális evolúciója párhuzamos haranggörbék szerint szórta szét a férfiak és nők fizikai és szellemi jellemzőit. A hagyományos társadalmi szerepek (melyek az evolúció szempontjából legsikeresebb kulturális csoportok jellemzője volt) ugyancsak e haranggörbék szerint alakultak: a férfiak átlagosan a fizikai és anyagi biztonságteremtésért, a nők az otthon gondozásáért valamint a megteremtett erőforrások optimális beosztásáért feleltek. Mivel abban a korban a hatalom minden esetben az egyéni felelősségvállalást is jelentett (feudum), így nem nehéz nem észrevenni az ellentmondást a modern, a hatalmat minden esetben az egyéni jogokból levezető gyakorlattal.

Ezért, az, amit a feminizmus patriarchátusnak nevez, az tulajdonképpen a társadalom termesztés szerepmegosztásban a férfiakra eső, a család vagy törzs külső biztonságához szükséges felelősségvállalást jelentette. Eközben a nők, elmondhatjuk, hogy az otthon keretein belül ugyancsak teljes felelősséggel és ezáltal teljhatalommal rendelkeztek.

Ehhez képest ma az „átlag férfi” és az „átlag nő” az „átlag házassághoz” hasonlóan (így nem meglepő módon) alkalmazkodási gondokkal küzd.

Az "átlag család" megrendülése aszimmetrikusan érintette a fiukat, hiszen az apa nélküli családokban (a kétszülős családokban is az apa rendszerint távol van munkája miatt) nőnek fel minta nélkül, amivel az iskolában sem találkoznak, a női pedagógusok túlsúlya miatt.

A valós életben megszerezhető pozitív viselkedési minták helyet a virtuális tér, legfőképpen, a videojátékok és a pornó vette át, miközben a feministák, a tőlük megszokott "üljünk fordítva a lovon" megközelítéssel, átnevelési programokat szerveznek az iskolákban. Jelenleg a fiúk négyszer nagyobb valószínűséggel követnek el öngyilkosságot és minden szintű oktatási intézményben, alacsonyabb arányban vesznek részt, mint a lányok. Majd az iskola elvégzése után, a fiatal férfiak már kimutathatóan kevesebbet keresnek mind a fiatal nők.

Ezzel pedig eljutottunk a nők problémáihoz, amelyek egyrészt a férfiak problémáiból másrészt a már említett, az őket a bal liberalizmus brutális egyenlősítő módszereivel helyzetbe hozó feminizmusból táplálkoznak. A relatív helyzeti előnybe került nők pedig nem találnak igényeknek megfelelő partnert. Attól, hogy egy nő magasabb társadalmi státuszt élvez, még nem következik, hogy potenciális partnerként tud tekinteni egy alacsonyabb státuszú férfira. Extrém, és mondjuk egy filmsorozatban előforduló szórakoztató esetben ez persze elképzelhető, de sokkal gyakrabban megesik az, hogy a karrierjét vasakarattal építő nő otthon egészen más elvárásokat támaszt mind a munkahelyen. Nem segít, hogy a Piac „pszeudó-tudományos” ígéretekkel szédíti őket, a petesejteket lefagyasztandó, abba a hitbe ringatva őket a pezsgős kaviáros bemutatókon, hogy a gyermekvállalás pillanata tetszőlegesen kitolható a jövőbe.

Mi a teendő?

Talán ésszerű lajstromba venni, hogy ki mindenkinek van dolga a modern világban (az egyházakat nem veszem be a listába, mert pont az a kérdés, hogy létezhet-e stabil házasság az egyházak közösségi-vallási gondoskodásán kívül), ha azt szeretnénk, hogy a társadalmunk újra fenntartható irányba induljon el. A fenntartható társadalom nem egyéni döntések következménye miatt lesz fenntartható, hanem azért mert a „társadalmi szövet” minden eleme megérti, hogy a modern társadalomban működő erők pont az ellentétes irányba – a társadalmi szétroncsolódás irányába – hatnak. A „társadalmi szövet” megerősödése pedig elképzelhetetlen a családok megerősödése nélkül.

Mindannyiunk: próbáljuk újra megérteni, hogy mi miért van a világban és próbáljunk reflektálni a világban működő mechanizmusokra melyek nem föltétlenül a mi és a fizikai-társadalmi környezetünk jólétét szolgálják. A gazdasági világ a mai napig a profittermelésre és csak másodsorban a valós társadalmi problémák megoldására van berendezkedve. Legyünk tudatában ennek!

Férfiak: Vegyük észre, hogy a történelem fogaskerekei most az elpuhulás, eltunyulás irányába hatnak és, hogy a természet által megszabott átlagképességeink alapján nekünk van kiszabva, hogy ezt a trendet megfordítsuk. A testi és lelkierőnket edzeni kell és ezt az erőt a társadalom (elsősorban családunk majd a hazánk) szolgálatába is kell állítanunk. Felelősséget kell vállalnunk a következő generációkért, viselkedési mintát kell, hogy nyújtsunk nekik. Ezzel tartozunk elődeinknek is, akik jóvoltából ma itt vagyunk. Hozzunk létre új társadalmi intézményeket (mint pl. Férfiak Klubját), hogy összefoghassunk, és még hatékonyabban szolgálhassuk családjainkat és hazánkat.

Nők: Ne higgyük el, hogy az emberi történelem egyedüli célja a nők kizsákmányolása volt. A világ legfontosabb és legnemesebb feladata, az Élet ápolása volt az osztályrészük, és a gazdasági-politikai hatalom, ami a történelem látható folyamát jellemzi tulajdonképpen csak ennek a feladatnak adott egy támogató keretet. A Férfiak akkor is, ma is, csak felelősséggel szolgálni szeretnének, és büszkék, lenni arra, hogy oltalmazhatják az életet adó családot és a hazát. Ez nem azt jelenti, hogy a férfiak meg szeretnék fosztani a nőket a tudástól és politikai-gazdasági hatalomtól, hanem azt, hogy számukra (és képességeinknek, átlagosan) nem az Élet adása és táplálása, hanem az Élet szolgálata jutott. Szövetkezzünk mindannyink céljainak támogatásáért úgy, hogy a család és a haza szolgálata mindig a szemünk előtt lebegjen.

Házasulandók: Mindig emlékezzetek arra, hogy mekkora élmény és varázslat egy életre szóló fogadalmat megkötni. A házasság törékeny, ezért folyamatos törődést igényel, de a befektetett munka sokszorosan megtérül.

Házasulandók szülei: Legyen prioritás az új családi kötelékek ápolása. Legyenek tartózkodóak (hiszen a modern házasságban már nem a szülők adják össze a gyermekeket) de mindig segítőkészek. A megszülető új család megerősödve és unokákkal kiteljesedve megszámlálhatatlan öröm forrása lesz majd, és ahonnan bízván remélhetnek (érzelmi) támaszra (is!), ha az Élet úgy hozza majd.

Apák: Nem vitás, hogy annak, ahogyan viszonyulunk lányainkhoz (és feleségünkhöz) születésüktől fogva és amilyen viselkedési mintát nyújtunk (vagy épp ellenkezőleg, nem vagyunk jelen és ezáltal nem nyújtunk) fiainknak óriási jelentősége lesz abban, hogyan képesek legyenek továbbvinni a család intézményét.

Anyák: Minél olajozottabb az együttműködés az apával, annál nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb az otthon. Egy ilyen otthonra fognak majd a gyerekek is vágyakozni, ha felnőnek.

Barátok: Az esküvő egyben egy új időszámítás kezdete is. Ettől fogva nem csak a varázslatosan öncélú barátság fog folytatódni (a kipróbált barátság akkora érték, hogy minden körülmény között meg kell őrizni), hanem a család támasza is kell lenni. Ez felelősség, de mivel a barátnak ez áll érdekében, ezt a felelősséget vállalni kell – az esküvői mulatságon, való részvételen túlmenően is.

Tudomány: A pszichológia, antropológia, szociológia ma már rendelkezik, olyan eredményekkel melyek alátámasszák, hogy az emberi jólétet a házasság és a kétszülős családban való nevelkedés szolgálja a legjobban. Ezeket az eredményeket a tudósok minden lehetséges módon terjesszék a médiában, pl. Szeretem a Férjem – Pszichológia mindenkinek (http://szeretemaferjem.hu/), de említhetem a TIME magazin részletes elemző cikkét is mely szerint „Soha nem volt ilyen nehéz házasságban maradni, mint ma, de a friss adatok azt mutatják, hogy megéri”.

Állam: minden lehetséges eszközzel támogassa a családokat és a családok stabilitását. Akár gazdasági ösztönzőkkel is. A családterápia legyen része a társadalombiztosításnak! A lehető legtöbb gyermek nőjön fel kiegyensúlyozott kétszülős családban. Legyen része az erkölcsi, tudományos oktatásnak a cikkben felvázolt és a tudományos kutatások által alátámasztott fenntartható világ – modern világ közötti ellentmondások ismertetése.