A vasárnapi „tét nélküli” román elnökválasztás tétje példátlan. Egy esély arra, hogy 25 év után újra társadalmi konszenzus szülessen közösségünkben. Egy esély, hogy tiszta lappal, de fontos tanulságokkal kezdjük meg a következő 25 évünket.

 "A lét dadog, csak a törvény a tiszta beszéd." (József Attila: Óda)

 "Ha egy közösség a hazugságnak valamiféle zsákutcájába beleszorul, annak első következménye az, hogy nem talál realista és lényeglátó embereket, akikre a maga vezetését rábízhassa. Talál bőségben gyakorlatias embereket, akiknek a számára a gyakorlati munka vagy érvényesülés lehetősége áll mindenekfelett, s ennek érdekében hajlandók abban az értelemben „realisták” lenni, hogy a hazugság fennálló és érvényesülő konstrukcióját elfogadják valóságnak. Realizmusuk ilyen módon egy alapvetően hazug építmény megtámasztásában, erősítésében és a tényleges lehetőségek hamis feltételei között való ide-oda tologatásban merül ki." (Bibó István)

I.

A 25 éve nálunk is meghonosodott demokratikus politikai rendszerben a polgárok időközönként szavazhatnak azokról a személyekről és elképzelésekről melyek a lakóhelyük és országuk jövőjét meghatározhatják. Ha a választási ciklus lejárta után a választópolgárok nem találják kielégítőnek az elért eredményeket vagy nem értenek egyet a meghozott intézkedések irányával, a politikai vezetés leváltható és a választók preferenciáit jobban megszólító elképzelésekkel, politikusokkal.  Ez elvben a legjobb politikai rendszer, mert biztosítja azt, hogy az rossz elképzelések és az alkalmatlan politikusok előbb-utóbb a „kerítésen kívül” találják magukat. Sajnos csak elvben, mert a demokrácia, mint minden ember által és emberek számára alkotott rendszer, tökéletlen.

A romániai magyar közösség, például, a parlamenti küszöb megléte miatt az országgyűlési választásokkor igazából nem képes gyakorolni a demokratikus alapjogait, hiszen, hacsak nem vállalja a „nemzetvesztő” stigmát (amit a saját egyetlen parlamenti „pártjának” a parlamentből való kiejtése jelentene), nem szavazhat másra, mint az inkumbens RMDSZ-re. S ha az RMDSZ már bent van a parlamentben, akkor eleve „lóhossznyi” előnnyel indulnak a helyi választásokon is, hiszen mi lehet irracionálisabb  a „bukaresti kapcsolatok” híján lévő helyi jelöltekre való szavazásnál? Ez az „egyedüli racionális döntés” szindróma pedig, pontosan a demokrácia lényegét, a politikai vitát és versenyt öli ki a rendszerből, melyet így nyugodtan nevezhetünk „aligdemokratikusnak”.  Nem mellesleg, a demokrácia presztízse is romlik, ha ez gyakorlatban soha meg nem tapasztalható naiv ideállá silányul a valós életben.

De pont, amikor a legkevésbé gondolnánk, a számunkra tényleg politikai tét nélküli román elnökválasztásokon adja meg a sors a lehetőségét, hogy kompenzáljuk a demokrácia-deficitünket és megversenyeztessünk olyan elképzeléseket is melyeknek ez a tökéletlen politikai logika eddig nem adott teret. Ugyanakkor, a huszonöt éves „aligdemokráciában” a demokratikus ösztönök, a különböző nézőpontok és érvek kiértékelésének és közöttük való döntésnek a képessége sajnos nem igazán tudott kifejlődni, így félő, hogy ezt a ritka alkalmat sem tudjuk kihasználni, hogy kitisztuljon a kép a közösségünk jövőjével, lehetőségeivel kapcsolatosan.

A kampányban rengeteg adat, információ és vélemény látott napvilágot mindkét magyar jelölt részéről és amennyiben tényleg felelős döntést szeretnénk hozni a jövőnkkel kapcsolatosan (mikor sem a parlamenti küszöb, sem más külső tényező nem homályosítja el látásunkat) akkor szerintem érdemes több szempontból megvilágítani a döntést és végén racionális döntést hozni. Ezt kísérelem meg a cikkemben.

II.

Soha nem fogom elfelejteni. 1989, Karácsony napja volt és az egész családom döbbenten bámulta a tévéképernyőt. Érthető volt a döbbenet, hiszen sem azelőtt, és mint sajnos kiderült, sem azután nem láttunk ilyent. A román tévé volt az, és négy nyelven írták ki: Craciun fericit! Boldog karácsonyt! Fröhe Weihnachten! Merry Christmas!

Aznap végezték ki Csauékat. Nem aprózták el a dolgot. Nagyon siettek, mert attól féltek, hogy valami kiderül. Valami igazságféle. A "terroristákról", a "Csau" pénzéről, a több ezer halottról. A Forradalom "hőseiről". A "rendszer" kulcsainak hollétéről.   Aztán jöttek a bányászok (majd még sokszor), a Véres Március és a valóság belefagyott a véres Nagy Karácsonyi Hazugságba. Pedig milyen igaznak tűnt a Világ akkor!

A határok megnyitásával mintha a szívek is kinyíltak volna, és türelmetlenül várták, hogy megszülessen egy olyan szabad ország melyben magyarok és románok egyenlő jogokkal élnek a saját hazájukban kölcsönösen tisztelve egymás különbözőségét, de építve az évszázados együttélés hagyományaira. Melyben a mítoszokra épülő sovén történelem ugyanúgy a régmúlt homályába veszik, mint az augusztus 23-i élőképek és a reggeli himnuszéneklések. "Három szint ismerek a világon, mely egy bátor népre emlékeztet". :)

Naiv voltam? Természetesen. Milyen legyen egy 12 éves gyermek? De ami a legrosszabb, ma is így gondolom. Mert ez az Igazság. Csak már nem várok semmit türelmetlenül, mert a türelmetlenségemet tényleg magam mögött hagytam. Mert a hazugságnak, sajnos, mélyebbre sikerült fúrni a mérgezett gyökereit, mint azt én gyermekként elképzeltem.

Pedig voltam nagyon elkeseredett. Például az egész 1990-1996-os periódust kidobnám a fenébe a politikai emlékeim közül. A kamaszkort, amikor az ember amúgy is hajlamos pesszimistán látni a világot, nagyban beárnyékolta az állandósult etnikai konfrontáció, melyből talán csak a román foci kiváló szereplése (állandó magyar részvétellel) volt kivétel. Akkor egyedül az egyház és RMDSZ tartotta a lelket bennünk, és, hogy segítségükkel (egyedül Frunda volt "européer" arc az akkori politikai palettán) egyszer majd a civilizált Európa megoldja ezt a nagy Hazugságot, amibe a románok, talán önkéntelenül, beleragadtak és melynek mi is túszai vagyunk. Aztán jött a második hihetetlen pillanat: magyarok a román kormányban! Na, most aztán megmutatjuk!

És megmutattuk...hogy a Hazugság munkahelyeket, "lehetőségeket" teremt. Bukarestben, de az országban is. Van mit tologatni ide-oda, akár jó pénzért. Akár évtizedekig is...persze ha a "főhazugok" hagyják, hogy "helyettes-hazugok" legyünk mellettük. Szükség volt ránk, főleg az "européer fejünkre", imázs célokból. Meg, mert néha összevesztek a koncon és jó volt a "magyar" segítség. Úgy, hogy közben papíron, az alkotmány szerint,  nem is léteztünk. Ekkora volt az a Hazugság.

III.

Ehhez képest az Igazság az is, hogy az erdélyi magyar közösség és erdélyi regionális érdekek természetes szövetsége, lassan de állhatatosan mossa alá a nemzeti ideológia által átitatott román alkotmányosságot, mely ideológiának óriási szolgálatot tett az RMDSZ. Úgy is, mint erőn felüli beleszólás a romániai politikai erőviszonyokba, úgy is, mint a nemzetállami ideáloknak a magyar közösségen belüli megjelenítői. Az etnikai politizálás és az „etnobiznisz” sajnos ugyanannak az éremnek a két oldala. Kontraszelekció, korrupció és etnikai konfliktus jelzi az útját. 

Tudom, sokan egyetértenek ezekkel a gondolatokkal, hiszen hozzám hasonlóan élték meg az elmúlt 25 évet.

Ugyanakkor tudom, hogy sokaknak ez elfogadhatatlan, hogy nem tudok végre "felnőni" és elfogadni a rideg Valóságot. Azt, hogy szépek az álmok, de élni kell valamiből. Meg amúgy is, nincs olyan, hogy Igazság, csak sok kicsi egyéni igazság van és ezek az igazságok sokszor a betevő falattal egyenértékűek. Mert a gyermekeket nem lehet Igazsággal táplálni.

Nos, nekik üzenem, hogy megértem, de nem értem őket.

Mert, ugyanezzel a logikával lettek az emberek besúgok, szekusok, bolsevik pribékek, náci kápók. A legtöbben tudták belül, a lelkük mélyén, hogy helytelen, amit cselekednek, de elfogadták a Valóság parancsát és belesimultak. A különbség ma csak annyi, hogy  a parancsot a mézesmadzag váltotta fel. Talán nem is bátorság (ez amúgy is hiánycikk manapság), hanem mindössze tapasztalattal megszerezhető életbölcsesség szükséges ahhoz, hogy átlássunk a szitán. Hogy megértsük, hogy nincsenek előre elrendelt dolgok, a Valóság szabadon alakítható, de mélyen gyökerező, általános erkölcsi törvények, elvek (filozófiai értelemben véve szubsztancia) vannak, melyekkel lehet szembe menni, ideig-óráig, de hosszútávon nem érdemes. Nem lehet véletlen, hogy alapvető erkölcsi igazságok és gyakorlatok megdöbbentő hasonlóságokat mutatnak a világ nagy vallásai között. Thomas Nagel, nem mellesleg ateista filozófus, egyenesen a Világegyetem egyik fő alakító erejének gondolja az erkölcsi törvényeket.

Én úgy gondolom, hogy egyre többen vannak olyanok, akik képesek felismerni ezeket az erkölcsi törvényeket és nem mechanikusan, választástól választásig, hanem távlatosan, jövő generációk fele fordulva értelmezni a világot. Én elsősorban hozzájuk szólok.

IV.

Napjaink több mint 200 éves, ezért talán legmélyebben gyökerező hazugsága, hogy modern állam szuverén a társadalommal szemben. Gondoljunk csak az állandó román alkotmányra való hivatkozásra mikor a magyar közösség jogosan a 1918-ban megígért önrendelkezéséről szeretne beszélni! Mintha az alkotmány nem az államot alkotó közösségekért létezne, hanem fordítva, a polgárok lennének az állam “jóllétéért”.  

Természetesen nem arról van szó, hogy bárki kénye kedve szerint kellene csavargatni az államberendezkedést (alapvetően stabil és kiszámítható kell legyen az állam, hogy szerepét betölthesse), hanem arról, hogy amennyiben az állam nem ismeri el azt a társadalmi valóságot, amely már a létrejötte előtt létezett (ez esetben egynél több történelmi közösség létezése Erdélyben), akkor kell legyen mód arra, hogy ezt belülről, békés módon meg lehessen változtatni. Jelenleg ez nem lehetséges és közösségünk előtt levő politikai kihívás, hogy ez megváltozzon. Ez a mi szabadságharcunk melyet, véleményem szerint, ma erőszakmentesen, de nem erőfeszítés-mentesen lehet megvívni.

Véleményem szerint három dolog lenne szükséges a változáshoz. Mindhárom a konszenzusteremtésről szól, mert a demokratikus vita csak akkor hasznos és szolgálja tudásunk és szabadságunk bővülését, ha a közösség létének szellemi és anyagi feltételei már adottak.  Ha ebben a három kérdésben konszenzus születne és fent is maradna, akkor a minden bizonnyal létrejövő új rendszerben (nyugodtan hívhatjuk autonómiának) a demokrácia most hiányzó feltételei is létrejönnének.

Az első, hogy ne legyen kétségünk afelől, hogy kik vagyunk, és mit akarunk. Gyakran elsikkadunk e kérdés fölött pedig kardinális jelentőségű. A jó hírét lassan elkártyázó, de gazdaságilag még mindig meghatározó Amerikai Egyesült Államok egy dologban etalon kell, hogy legyen: ott a szabad identitásválasztás és civil közösségi élet szent. Miközben a nyilvános tereket és politikai vitákat megmérgezi a “piszi” és a vallási fundamentalizmus (jól példázza a liberális állam ellentmondásait), az ott elő vallási és etnikai közösségek szabadon ápolhatják kultúrájukat, identitásukat. A kutatások pedig egyértelműen igazolják, hogy az amerikai gazdasági szabadsággal a legjobban az erős közösségi kötődéssel (benne iskolákkal, népszokásokkal, egyházakkal, sok-sok kapcsolati tőkével) rendelkező népcsoportok, mind például mormonok, kínaiak, zsidók tudnak élni. Minden bizonnyal a globalizáció és az új generációs technológiák által okozott változások is őket fogják a legkevésbé hátrányosan érinteni.

A kontinentális Európában sajnos, ennek fordítottja igaz, hiszen itt a liberális államot először a nemzetállam, majd a jólléti állam váltotta fel.  

Mindkettő “államosította” a közösségi életteret, funkciókat. Mindkettő magának követelte annak az eldöntését, hogy mit és hogyan érezzünk a hazánkkal kapcsolatban. A nemzeti állam nemzeti vonalon asszimilált és fanatizált (mert csak így érezte erősnek magát) a jóléti állam pedig bőséges juttatásokkal vásárolta meg a társadalmi békét. Cserében a gyeplő, leplezve és leplezetlenül a gazdasági szférához került. Ennek a sok évtizedes „altatásnak” jelentek meg a mellékhatásai, gazdasági, társadalmi krízisek borítják el kontinensünket. Növekedik a bevándorlás-ellenesség, itt született muszlim fiatalok tömegei keresik az ISIS-t, közben fenntarthatatlan a társadalmi háló, csökkennek a reálbérek.

Ne csodálkozzunk tehát, ha sok nyugat európai vagy anyaországi ismerősünk nem érti, hogy mit “magyarkodunk” itten. Mert alapesetben az identitás olyan, mint a levegő, nem is veszünk tudomást róla, csak ha veszélyeztetik. Azok vagyunk, akik anélkül, hogy valaha is elgondolkodnánk rajta. Van sajátos nézőpontunk, történelmünk, nyelvünk, kultúránk és ambíciónk. Ezekről a legtöbben csak akkor szereznek valóban tudomást, mikor valahol kisebbségbe kerülnek. Mikor hirtelen felismeri az ember, hogy ki és mi ő, és mennyire fontos az identitása. Egy ilyen esetről ír egy nyugaton született vállalkozó fiatal, mikor egy Magyar Kulturális Intézet által szervezett vállalkozói konferenciáról írta, hogy „...a “nemzeti érzést” olyan modern formába öntötték, hogy ilyet sehol nem láttam még… És abszolút nem tűnt semmi politikainak”.

Mert az államosított nemzeti identitás, a “pad is nemzeti színben pompázik” már régen ciki, de ez nem feledtetheti, hogy a jelen és a jövő gépesített világa a gyökerek és az ezeken alapuló emberi közösségek nélkül élhetetlen.

Azt akarjuk tehát, hogy visszaszerezzük közösségi tereinket, megőrizzük kulturális értékeinket, felszabadítsuk a belső energiáinkat és visszaszorítsuk a politikát ahová való, a közösség eszköztárába és nem identitásformáló tényezőnek. Ehhez pedig önrendelkezés kell! Azt hogy a saját bőrünket visszük a vásárra és nem valamiféle bukaresti/budapesti/brüsszeli alkukon múlik a jövőnk.

A második, hogy megértsük, hogy a rajtunk kívülálló világ hogyan értelmezi ezt és miért. A neves amerikai-magyar filozófus, Molnár Tamás írta, hogy a modern államot megálmodó Thomas Hobbes levonta a politikai következtetéseket William Ockhamból, ki szerint “azok csinálják az igazságot, akik nevet adnak a dolgoknak”. Ezt az elvet jól láthattuk működés közben Orbán Viktor tusnádfürdői beszédének értelmezésekor. Ha egyszer az amerikai publicista Fareed Zakaria “levédte” 1997-ben az “illiberális demokrácia” kifejezést, nincs több apelláta! Akár csúsztatás is belefér, csak, hogy ne kelljen gondolkodni és újraértelmezni a világot. Pedig mindössze arról a kevesek által vitatott tényről volt szó, hogy már a jóléti állam sem képes tartani a lépést a globalizáció és az új technológiai forradalom által diktált tempóval.

Ha ez így van, akkor nem kell fölösleges energiákat fecsérelni megnyerhetetlen vitákra, ideiglenes alkukra! Csak azon a fórumon szabad politikát folytatni ahol eredményt lehet elérni!

Miért állítja Kelemen Hunor a választókat azzal, hogy kizárólag tárgyalásos úton önrendelkezést lehet szerezni, miközben önmagát (és a hozzá kapcsolódó 25 éve ott ügyeskedő érdekcsoportot) próbálja egyedüli profi politizálásra alkalmas képviseletnek beállítani? Csaknem a húsosfazék optimális közelségben való tartása írja a stratégiájukat? Az teljesen egyértelmű, hogy nem a román parlamentben fogja a magyar közösség az önrendelkezést megkapni, legfeljebb ott lesz szentesítve. A munka helyben, a nyomásgyakorlás pedig globálisan kell, hogy történjen. Miért van csak 12 ezer aláírója az Erdélyi Autonómia petíciónak mely magába foglalja a magyar közösség önrendelkezését is?

Pedig ha valami, akkor a sebtében benyújtott “kampányautonómia-tervezet” fényesen bizonyítja alkalmatlanságukat!

És ezzel eljutottam a harmadik, egyben utolsó ponthoz, amelyben közösségi konszenzust kellene kialakítani. Ez pedig azok az eszközök és cselekvési minták, amelyek érvényt szerezhetünk közösségünk létezésének és akaratának.

Ezt a pont szándékosan hiányos. Az első két pont konszenzusa és a közösségünk ügyeiben cselekvően részt vállalók fogják ezt a hiányt betölteni. Csak arra tudom magunkat biztatni, hogy ne a bukaresti alkuk alakítsák a közösség működését – ne a bukaresti állás legyen a közösségi politika non-plus ultrája – hanem a belső demokrácia alakítsa a bukaresti/brüsszeli alkukat! Egységes politikai fellépés kell tehát, ha a parlamenti bejutásról van szó, de ez a belső demokrácia következménye és nem egy a priori követelmény kell legyen.

Mert egy erős magyar civil élet (és az ebből következő civil együttműködések az erdélyi román civil társadalommal) jóval hatékonyabb eszköze lehetne a valódi multikulturalitás és önrendelkezés megteremtésének, mint a közélet erőltetett átpolitizálása. Mert a regionális, valódi multikulturális autonómia az egyedüli járható út hosszútávon, mely egyformán érdeke az erdélyi románoknak és magyaroknak.

Az általam és remélhetőleg az engem idáig elkísérő olvasó által elvárt konszenzus megteremtése érdekében arra biztatok mindenkit, hogy fontolják meg az “alternatív” jelöltünk, Szilágyi Zsolt támogatását!

Ezúttal nem veszíthetünk ezzel! Egy erős megegyezési kényszer óriási szolgálatot tehetne közösségünknek és megteremthetné a tényleges belső demokrácia feltételeit ennek minden előnyével együtt. Ne hagyjuk ezt a remek alkalmat kicsúszni kezeink közül!

A hazug építmény megtámasztása fáradtságos feladat, csak addig éri meg csinálni, amíg megtérül a befektetés. Lehet, hogy nem vagyunk távol attól a ponttól, hogy már nem éri meg. Vasárnap rajtam nem fog múlni.