Ember legyen a talpán, aki kiismeri magát a kormányzati reklámadó kapcsán kirobbant médiaricsajban. Mivel az elmúlt napok csak mérsékelt média fogyasztást tettek számomra lehetővé, mielőtt a „ricsaj” engem is beszippantana, próbálok „talpon maradni” és rendet rakni (elsősorban) a saját fejemben. Ha valahol megbicsaklik a gondolatmenetem, remélem lesz, aki kijavítson.

Adva van egy kormány, mely a kialakuló centrális erőteret a „szavazóbázis” által károsnak tartott társadalmi folyamatok befolyásolására szeretné fordítani. Ez a törekvés teljes mértékben összhangban van azzal az államfelfogással mely nem a társadalmi „eredmények” újraelosztását (ergo társadalmi problémák tüneti kezelését), hanem a rendszerben rejlő hibák kijavítását, a „szögletességek” kisimítását, az irracionalitások szabályozását tartja fontosabbnak.

Az vitatható, hogy a „bázis”, vagy Orbán Viktor társadalmi „víziója” volt hamarabb, de az tény, hogy jelenleg ez az uralkodó vízió, amelynek a lehető legteljesebb politikai felhatalmazása van (nem kis meglepetésemre már a legbaloldaliabb vélemények tónusa is kezd radikálisan megváltozni) .

Adva van az is, bármennyire precedens nélküli az, ami létrejött a magyar politikai berendezkedésben, hogy a választási ciklus továbbra is négy éves. Így ha a politika eredményt szeretne felmutatni egy társadalmi kérdésben (mint ahogyan a demográfiai fordulat még nem történt meg) akkor nincs vesztegetni való idő.

És adva van a „probléma” vagy, mint kiderül, „problémahalmaz”.

Míg az „átlagos” gazdasági-társadalmi problémák esetében a statisztikák, a számsorok gyakran egyértelműen rámutatnak a bajra és a forrására, ebben az esetben nehezebb dolgunk van. Elsősorban azért mert nincs olyan, hogy „reklámbetegség” vagy olyan kórság mely egyértelműen arra mutatná, hogy egy társadalmilag káros dologról lenne szó. Csipszadót, alkoholra, dohányra kiszabott jövedéki adót ezért könnyebb is elfogadtatni, de az üzemanyag is eléggé egyértelműen környezetkárosító hatású.

Nos, valószínűleg pontosan ez a „nehezen” megfoghatóság az ami miatt eddig a politika nem foglalkozott ezzel a kérdéssel, nem beszélve a személyes érintettséget, hiszen a politikai verseny akárcsak a gazdasági verseny gyakran (bízván mondhatjuk, túl gyakran) nyúl a reklám eszközeihez. Mert mi ez, ha nem érdekkonfliktus az ahol a politika által használt eszközöket ugyanő hivatott szabályozott keretek között tartani?

Láthatjuk, tehát, hogy a jelenlegi politikai-gazdasági rendszerek alapösszetevőjéről (ne kerteljünk, manipulációs eszközéről) beszélünk, így az a tény, hogy egyáltalán felmerül a rendszer szabályozása, egyértelműen a rendszer „demokratizációja” irányába hat, még úgy is, hogy konkrét tartalmi kérdésekről még szó sem esett! Ezt a képet csak megerősíti, hogy a reklám nemcsak a „fogyasztói” társadalom gazdasági és politikai szereplőinek alapeszköze, de a rendszer „független” kritikusainak a szerepét betöltő médiák egyik legfontosabb bevételi forrása is!

Ha még azt is látjuk,- amint Borókai Gábor írásommal pontosan ellentétes kicsengésű publicisztikájában rámutat -, hogy a médiatermékek evolúciója egyre inkább a „reklámpotenciálnak” rendelődik alá világszinten, nem maradhat kétségünk afelől, hogy a rendszer "csavarozásra" szorul.

Mert mire hivatott a rendszer? Arra, hogy GDP-ben mérhető pénzügyi eredményeket generáljon vagy arra, hogy élhető életfeltételeket és választási lehetőségeket kínáljon a polgároknak?

Amint a barátaim saját házamban való vendégül látása nem hagy nyomot a GDP-ben, úgy a társadalom számára kívánatos változások sem feltétlenül szolgálják a gazdaság pillanatnyi érdekeit. Mert érdemes elgondolkodni azon, hogy mennyire előnyös a társadalom összessége számára a „reklámipar” azon törekvése, hogy a lehető legnagyobb figyelmet hasítsa ki az emberi figyelem végességéből, a legtöbb gondolatot ültesse el az emberek véges befogadóképességbe, a legtöbb információt szűrje meg a saját maga által közvetített, fogyasztására serkentő információ dömpingből. Egyes szerzők (pl. Richard Pollay) odáig mennek, hogy egyenesen „agysebészetnek” titulálják a reklám társadalomra kifejtett hatását.

Ha ez tényleg így van (és a tudományos kutatások ezt látszanak alátámasztani, elég a Google keresőt használni) akkor mi gondunk lehet egy progresszív kulcsú reklámadó bevezetésével? A reklámokból a legbusásabban részesülők tényleg a legnagyobb biztosítékai a sajtószabadságnak? Vagy csak "élő pajzsként" tolják maguk előtt ezt a szabad sajtó álcájába bújva? Még ha a mérhető társadalmi hatást nem is biztos, hogy el lehet érni (csak) ezzel a módszerrel (a csipszadó, a dohány jövedéki adó sem kizárólagos eszköze az egészségmegőrzésnek) de az adózás minimum kijár ennek a nélkülözhetetlen, de társadalmilag minimum véleményes gazdasági tevékenységnek. Az talán már magától értetődik, hogy a rendszer a végleges formáját majd több év alatt, a tapasztalatok visszacsatolásával fogja elérni.