Hoki VB: Kezet rázni az istenekkel!

szpasziba.jpg

Terence Fletcher: Nem hiszem az emberek megértették mit csináltam Shaffer-ben. Nem azért voltam ott, hogy vezényeljek. Minden kib…ott idióta tud hadonászni a karjaival és tartani a tempót. Azért voltam ott, hogy túllökjem az embereket azon a ponton, amit elvárnak tőlük. Azt hiszem, hogy ez… szükségszerűség. Ellenkező esetben megfosztjuk a világot a következő Luis Armstrongtól” (Minhalálig Jazz-Whiplash)

Nehezen felejthető film nehezen felejthető jelenetei jutottak eszembe amikor Bartalis Isti az elitvébén kitudjahányadszor becselezte magát az ellenfél kaputerébe – itt épp a fehéroroszok elleni történelmi győzelmünk fele vezető második harmadban - és ott egy óriási botütéssel letaglózták. Akárcsak a filmben (ahol a tökéletes dobszóló megvalósítása volt a cél), vértócsa gyűlt a játéktérre. De akárcsak a filmben, ez csak művészi aláfestése volt annak a történetnek mely mindkét esetbe messze – vagy, hogy éljek a rám jellemző pátosszal – magasra, nagyon magasra vezetett.

Mert, vér-verejték nélkül nincs Tökéletesség, Tökéletesség nélkül nincs Szépség, Szépség nélkül nincs Jóság és emberhez méltó Élet. Csak túlélés és távlattalan kínlódás van. Bartalis Isti cselei az ellenfél harmadában és Kanadának lőtt gólja, Sofi azelőtti emberhátrányos letámadása és egész VB-n a játékhoz való hozzáállása, Vay Ádi emberfeletti védései (aki már megkapta méltó jutalmát) – hogy csak a történelembe aranybetűkkel beíródott és előzményekkel nem rendelkező mozzanatokat említsem – mind-mind örök emlékeztetőül fognak szolgálni, hogy csak a viaszszárnyakat perzseli le a nap, ha túl magasra törünk!

Ez a 25 férfi megmutatta, hogy ha szívben, lélekben, tudásban, munkában odatesszük magunkat az aktuális feladatunkhoz (teremtő emberként, apaként, barátként, polgárként, stb.), mindannyian hozzátehetjük magunk kis Tökéletesség darabkáját a Történlem alakításához. Ahhoz, hogy „mikor letesszük a lantot”, ott maradjon mindannak a Szépnek és Jónak a lenyomata, ami vezérelt ezen a Földön.

Nem lehetett véletlen, hogy a VB honlapjának csak félig vicces rangsorolása azt mondta Magyarországról a fehéroroszok elleni győzelem előtt: „See, kids, hard work doesn’t always pay off”. Hát dehogynem! Most, amikor (Jégkorongblog FaceBook beharangozó) „Nyílnak a kapuk, az NHL után a KHL is magyart akar”- a játékvezető Gebei Péter KHL-es szerződtetésére utalva, a Vay Ádi NHL-es szerződése után – merészeljen valaki ilyent állitani, a 2002-es olimpiai elődöntős Fehéroroszország legyőzését nem is említve.

A sokak által nem szeretett de pétervári hőseink kapcsán többször előkerült Kercsó Árpád, Terence Fletcher módjára űzte-hajtotta tanítványait, hogy a bennük rejlő gyémánt kicsiszolódjon, és most mindannyian gyönyörködhessünk az eredményben. Nem tudjuk elégszer megköszönni ezt neki, Chernomaz mesternek és mindenkinek, akik áldozatos munkával ezt a varázslatot előállítottak nekünk.

Két éve, egy sokak által kudarcosnak látott vébé után megírtam, hogy a Valóság – ha elég mélyre ásunk, vagy elég lépést teszünk hátra - „rózsaszín” (most azért hozzáteszem: egy 11 es számot mintázó sajnálatos szennyeződést leszámítva – MJSZ azóta sem számolt el ezzel a csúfsággal!). Amit akkor csak én véltem kiolvasni a jelekből, mára mindenki által megtapasztalható elbűvölő valósággá vállt.

Hogy mennyire, azt mi sem példázza jobban, mint a következő két apró mozzanat.

Akkor, székely-magyar hokiszurkoló csudabogárként olvashattam fel jegyzetemet a Heti Válasz Műhely publicisztika óráján (még egyszer köszönöm Borókai Gábornak a hozzáértő és szeretetteli visszajelzéseit), ma már maga a főszerkesztő helyettes, Bódis András ismételte meg akkori gondolataimat: Magyarország, igy szeretlek! Pont, igy!

De nemcsak Bódis (volt) kollega kapta fel a fejét. A világnak nehéz volt nem észrevenni az önkívületben tomboló, a világon mindenkivel pacsizó, a himnuszokat mindig eléneklő magyar szurkolókat. Főleg a negyeddöntőbe jutott német szurkolók „ünneplésével” való szembesítés lehetne mellbevágó – ha ilyen felesleges dologra vetemednénk.

Ha Magyarországból a szemünk előtt válik hokiország, akkor a hoki (akárcsak egykoron a foci - de inkább a focival együtt, ha már ilyen szépen kijutottunk az EB-re) képes lehet elvégezni azt a feladatot, amit a politika (objektiv okokból) soha nem fog – egyesíteni a nemzetet.

Gromov, az általa és F.Kapus által jegyzett könyv utolsó lapjain ezt úgy fogalmazza meg, hogy amikor a csapat a jégen van, „akkor nem csak én vagyok, akkor a mi része is vagyok”, és ez a lehetőség nyitott mindenki számára függedtelenül származástól, iskolai végzettségtől, társadalmi osztálytól!

Talán pontosan azért, mert a hoki elsősorban egy játék, és csak másodsorban egy szórakoztatóipari termék, meg tudta őrizni párhuzamos valóságát melyben ugyan adott esetben, mintegy bónuszként, tükrözheti a külső világ esetlegességét, frusztrációit és korrumpáltságát, de mégis zsinórmércéje tud lenni, mindannak ami bennünk, legbelül, megvan, de ebből az útját vesztett világból, a nagybetűs Valóságból oly gyakran hiányolunk: a Szépségnek, az Igazságnak és a Jóságnak.

És mi más lenne az Élet értelme, mint önmagunk megismerése, tökéletesítése és közösségi megünneplése és feledéstől való megóvása? Az hogy, akárcsak fiaink, kezet rázhassunk az istenekkel?

Címkék: vb, hoki, Szentpétervár