A Krízis és Mi – Mit látunk a tűkörben?

A Nagy Népvándorlás rámutat, hogy a Nagy Háború, de még inkább az 1968 utáni nyugati civilizációs vívmányok nem a szabadságot, hanem egy jogokon alapuló és kötelezettségek alól mindenkit felmentő fenntarthatatlan társadalmat hoztak el.

A nyugati civilizáció egy hihetetlen sikertörténet. Látszólag. A többi civilizáció, pedig– attól függően, hogy milyen kulturális-politikai társadalomszervező erők fejtik ki bennük a hatásukat jelenleg és milyen történelmi kapcsolat volt köztük és Nyugat között – vagy átveszi a sikeres recepteket, de közben saját érdekeiket követik (lásd Kina, Oroszország és Japán), vagy ellenszegülnek de, paradoxon módon, a nyugati technikát hívva eszközül – lásd ISIS. De van olyan is, aki egyszerűen csak feladja saját civilizációját és hozzánk akar tartozni (Afrika, s most már úgy néz ki, hogy Közel-Kelet nagy része). Ezt sokan tudják és látják. Azt viszont kevesebben, hogy a nyugati civilizáció saját kultúrája, az melyik Felvilágosodást, így az egész nyugati civilizációt kitermelte, a polgári kultúra, haldoklik.

Bizony gyakran esett meg olyan velünk, hogy krízisbe kerültünk, elég csak a világháborúkat, a kommunizmus és a nácizmus rémségeit felidézni. De mostanig nem történt olyan velünk, hogy potenciálisan milliók akarnának idejönni és mi nem tudunk megegyezni abban, hogy miként viszonyuljunk hozzájuk.

Ha egy pozitív hozadéka van ennek a krízisnek, akkor talán, hogy tükröt tart mindannyiunk elé, és ha egyikünknek sem fog tetszeni az, amit látunk, talán teszünk is valamit. Talán a közvetlen találkozás a civilizációnkon kívüli valósággal képes felrázni bennünket és megmutatni valamit magunkról, amitől újra előjön az öntudatunk, erőnk és azok az értékeink, amitől több mint 500 évig (tetszik-nem tetszik, "egyesek" inkább mind "kettesek") uraltuk a földgolyó nagy részét. Ezt az erőt mi nem mindig fordítottuk jóra, de találmányaink, mint a modern államigazgatás, joguralom, technológia és piacgazdaság, mint eszközök, nem kétséges, hogy jóra is fordíthatóak.

Mert, és ebben vitám van például, Niall Fregussonnal, a The Great Degenartion (A nagy sorvadás) című könyv szerzőjével, nem csak a nyugati társadalmi intézmények gyengültek meg és „degeneráldótak”, hanem maga a kultúra, ahogyan ezek az intézmények és a társadalmak együttműködnek így végső soron, amit látunk az a nyugati kultúrember, azaz a nyugati polgár degenerációja.

Ez természetesen nem új fejlemény, csak a háború utáni, de még inkább a 1968 utáni nagy „dekonstruktivizmus” alatt ezek a folyamatok a háttérbe szorultak az egyelő jogok mozgalma és a jóléti államok sikerének következtében.  Az egyenlő jogok, minden kisebbséget próbáltak adminisztratív módszerekkel felemelni a többséghez, míg a jóléti állam ennek az anyagi fedezetét szedte be és költötte el úgy, ahogy ő jónak látta.

Az eredmény az volt, hogy a többségben jelenlévő polgári értékek helyét lassan egy nyitott, de egyedül a modernizációban és az egyéni jogokon alapuló társadalmi haladásban hívő többség vette át. Ezzel a társadalommal már nem az a gond, hogy kirekesztő (láthatjuk, nincs az a sokmillió migráns, akinek nem lehetne helyet találni itt Európában), hanem az, hogy elvesztette azt a kultúráját, amitől a Nyugat ennyire vonzó bevándorlási célponttá változott. Nem utolsósorban az is, hogy nem életképes és csak folyamatos bevándorlás után tudja civilizációját működtetni.

Amint az ilyenkor lenni szokott, ahogyan kijózanodást a jóléti állam ás a gazdaság szimbiózisát leromboló 2008-ban kezdődő gazdasági válság, úgy az egyéni jogok intézményének fenntarthatatlanságát 2015-ben kezdődő nagy migrációs válság (vagy népvándorlás) hozhatja el. Elhozhatja azt a felismerést, hogy a nyugati polgár, aki „nyitott, a saját értékrendjében magabiztos, de magát nem tévedhetetlennek tartó, a világban otthonosan mozgó ember” - A Polgári Magyarország „politikai termék” kitalálóját, Wermer Andrást, jellemezték így – nem opcionális tartozéka civilizációnknak!

Én azt gondolom, hegy ez a jellemzés írhatja le talán a legtökéletesebben azt az emberideállt, amely képes szembenézni a krízissel és képes működtetni és továbbfejleszteni civilizációnak és mely vonzó lehetne azoknak a migránsoknak is akiket, saját akaratunkból, integrálni szeretnénk.

A jelenlegi európai és tágabb értelemben vett nyugati kultúra, amint rámutattam, nem termeli ki ezt az embert és ezt jól láthatjuk migráció jelenségre adott válaszoknál.

Nyugati polgártársaink túlnyomó többsége csakis az egyéni tapasztalataik alapján adnak, rendszerint érzelmi, válaszokat és legtöbbször fel sem merül bennük, hogy itt elsősorban a politikának van dolga annak ellenére, hogy emberként mindannyian kötelesek vagyunk kiállni embertársaink biztonságáért és segíteni ahol tudunk.

A modern államot pontosan azért hoztuk létre, hogy pont ezeket a kríziseket kezelje. Meg azért is, hogy mi emberként tudjunk élni és ne legyünk olyan döntései helyzetben, amikor a hossztávú társadalmi és környezeti biztonság és fenntarthatóság szembekerül humanista értékeinkkel.

Mindezért, nem könnyű elhessegetetni a gondolatot, hogy mind a feltétel nélküli „migránsimádat” mind a xenofóbia ugyanannak a jelenségnek két oldala: érzelmi válasz egy olyan bonyolult jelenségre, amivel a tudat, fogalmak híján, nem tud mit kezdeni. Ha meg érzelem, akkor teljesen természetes, hogy az közelebb fog esni ahhoz az érzelemhez, ami alapvetően jellemzi az embert: ha jólétben gondtalanul él, akkor valószínűleg az empátia az elfogadás fog felerősödni (főleg ha a média és a környezet is rájátszik erre), ha meg létbizonytalanságban és stresszben él, akkor a félelem. Ezért nem csoda, hogy a nyugati társadalmakban, az egyenlőtlenségek felerősödésével a migránsok fele való viszonyulás is egyre szélsőségesebb: virágok a müncheni pályaudvaron a több mint kétszáz felgyujtott menekülszállásal szemben.

Nem vagyunk tehát sem nyitottak, sem saját értékrendünkben magabiztosak, érzelmi reakcióink egyben tévedhetetlenséget is sugallnak, miközben a világ nagy összefüggéseivel sem tudunk mit kezdeni – és elöregedünk.

Miközben szétvertük a kultúránkat olyan civilizációt építettünk, ami nincs összhangban az emberi természetünkkel, preferenciáinkkal, de még természetes környezetünkkel sem! Ez a civilizáció alapvetően meghatározza identitásunkat (megosztott), gondolkodásunkat (zsákutcás), politikai szervezetinket (impotensek) és politikai cselekvésünket (tehetetlenség) és ha nem eszmélünk időben, vesztünket is okozhatja.

Ugyanakkor, bár politikai szervezetink (mind például az EU vagy politikai pártjaink) nem tudják az a célt szolgálni, amiért létrehoztuk, arra jók, hogy a médiával karöltve saját pecsenyéjüket sütögessék és ennek érdekében részt vegyenek a saját érdekeiket alátámasztó propagandában. Ezáltal, az egyszeri polgár nemcsak, hogy nem érzi magát képviselve, de egyenesen a saját gondolatait sem tudja megfogalmazni, ha nem egy megfelelően „média-szélvédett” helyről szemléli az eseményeket.

Következtetésképpen, ahhoz, hogy újrafogalmazzuk, és újra megerősítsük civilizációnak az ezt kitermelő és működtető kultúránkat kell újra élhetővé és fenntarthatóvá tenni. Ehhez pedig meg kell értsük mi romlott el benne - ezt kísérelem meg a következő részben.