Nincs világvége (igaz, jó zene sem volt sok), csak a kapitalizmus, mint elszabadult hajóágyú, szórakozik a népekkel, miközben az Európa-projekt még ilyen „katarzisok” által sem fog, Főnixként, hamvaiból feltámadni

Gondolom, van egy két-hely az univerzumban ahová nem „hatolt be” Wurst kisasszony (vagy úrfi?) Eurovíziós (vagy inkább "Eurodelúzios"?) performanasza. Nekem, sajnos, az a szerencse nem adatott meg, hogy egy ilyen helyen átvészelhessem a hisztériát.

A reakciók örvendetesen szerteágazóak: van, aki benne ablakot lát egy új világra, van, aki egy világrend végét vizionálja, mások az osztrák lélek rejtélyeit fürkészik vagy éppen, vajmi kevesen, akik a lényegi kérdés fele közelednek. Puzsér Róbert több FaceBook bejegyzésben is egyértelművé teszi, hogy itt (most inkább a saját szavaimat használom) egy „termékelhelyezés” áldozatai vagyunk. Azok is, akik felültek ennek a szemfényvesztésnek és azok is, akik elszenvedik ezt az egészet. Mivel a piacgazdaság sajnos nem létezhet termékelhelyezés nélkül, aki nem akar fogyasztani (vagy a nem akarja a gyermekeit idejekorán kitenni a rendszer viszontagságainak), az találjon csak ki egy stratégiát arra, hogy miként érheti ezt el. Nem igaz, hogy, amennyiben TÉNYLEG akarjuk, ez nem lehetséges.

Bármennyire is vonzó itt keresztény világvégét meg hasonló magvas dolgokat vizionálni, ez mégis csak egy műsor, amely egyaránt szolgálja a készítők (nézettség) az előadók (komoly reklámérték) és a producerek (ez előbbiek „futtatása” jó pénzt hoz a házhoz) érdekeit miközben fogyasztók fizetik a cekket. Ilyen egyszerű, tényleg.

Ugyanakkor érdemes észrevenni, hogy aki sikeres szeretne lenni ebben a konstellációban (hasonlóan bármilyen verseny alapú rendszerhez) annak az első és legfontosabb dolga, hogy kitapogassa, hol lehet „meghekkelni” a rendszert. Ebben az esetben még nem is kellett sokat gondolkodni. Teljesen evidens, hogy ez egy nagyon gagyi rendszer mely szegénységi bizonyítvány a kiagyalók értelmi színvonaláról, de mégiscsak egy játékról beszélünk, még akkor is ha a kiüresedő „Európa-projekt” következtében ma jól jön egy kis európaiskodás a jó népnek. Megaztán, ugyan egészen más okokból (majd írok erről is), elég gagyi a politikai rendszerünk is, mely mégiscsak nagyobb bajunk mind ez a szavazósdi.

Persze, akinek hozzám hasonlóan magasan szárnyalnak a gondolatai, el tud képzelni egy olyan rendszert ahol egy elhangzó zeneszám hallgatókra kifejtett érzelmi hatását méri és ezt összegezve ad ki egy győztest, de az „Euródelúziós” rendszer nem ilyen. Itt bármilyen, több országban mérhető, szubkultúra képes zene minőségétől független szavazatokat mozgósítani (emlékezünk még a Lordira?), miközben a zsűrik nevesített tagjai nem szeretnének érzéketlen és intoleráns tahóknak tűnni a nyilvánosság előtt, ezért teret adnak a „kisebbségeknek”.

Igen, üdvözölendő ha valaki felvállalja önmagát, de az már neki sem jó ha identitása a "piac" foglyává válik, és vásári mutatványos-bódékba száműzik.

Így, a szakállas „művésznő” győzelme egyaránt köszönhető a kapitalizmus vaslogikájának, a szavazós rendszerek hiányosságainak és a rosszul értelmezett tolerancia térnyerésének.