A Törvény Szeretete

2014.aug.17.
Írta: PhysisPhylos Szólj hozzá!

Hungary: End of freedom or 1956 reloaded?

While the world helplessly watches the escalation of terror in Ukraine and Middle-East, ignores the signing of Trade in Services Agreement (TISA) that prohibits more regulation of financial services with unforeseeable consequences on democracy, some commentators in Western media find an easy target. Hungary, who, according to Fareed Zakaria, “decided to end freedom”. Isn’t this a stupid decision from a country known for the bravery of 1956 and from a man who first called for ending the Soviet Occupation in 1989 and disregards “Washington Consensus” in economic policy since 2010? Or is it something completely different?

One of the noteworthy political essays of 2012 was Francis Fukuyama’s “The Future of History - Can Liberal Democracy Survive the Decline of the Middle Class?”.  

Although his thesis on End of History from 1989 proved completely wrong - ultimately because it assumed a homogenization of the global civilization based on the “Western blueprint” and supported by “Pax Americana” – he recognized that liberal democracy, as politics defining ideology, for various reasons, is not capable to maintain its own social base. 

Building on the consensus “No bourgeois, no democracy” Mr. Fukuyama calls for a new ideology that “would reassert the supremacy of democratic politics over economics” and that “could not simply rely on the existing mechanisms of the welfare state.”

He concludes, that “mobilization will not happen, however, as long as the middle classes of the developed world remain enthralled by the narrative of the past generation: that their interests will be best served by ever-freer markets and smaller states. The alternative narrative is out there, waiting to be born.”.  A narrative based on the assumption that “…individuals are not sovereign entities but beings heavily shaped by their surrounding societies”.

Mr. Fukuyama, maybe half-jokingly, expected such narrative (or ideology) to be written by “an obscure scribbler (…) in a garret somewhere”… 

Fast forward to summer of 2014 and Mr. Fukuyama is not happy at all, that none other than a European Prime Minister, Mr. Viktor Orban discussed at a Summer University an alternative narrative of democracy  that is – Voila! –“parting ways with Western European dogmas” and wants to replace welfare state with “workfare state” that “it is not liberal in nature”.

One has serious problems understanding the issues Mr. Fukuyama has with Mr. Orban’s ideas as Mr. Fukuyama himself would change welfare state – that puts the “rights” of (readymade!) individual over of the very community that enables and empowers the subject of those rights. His thinking is heavily shaped by the same pragmatic conservative – some would say populist thinkers - as the thinking of Mr. Orban. 

In his 2002 book Our Posthuman Future he insists on restating human dignity based on “natural law” based as the only way to escape the dehumanization of emerging bio-technologies, meeting Mr. Orban’s intention of empowering people via work and education (mandatory all day schooling) instead of simply meeting the “right for welfare” of individuals. Ironically, this statement is fully compliant with the original. “Old Whig” liberal aspirations. Too bad, the concept of liberalism has been hijacked by “New Whigs”, the liberals who believed the idealism of French Revolution while piously turning their head in the other direction at the sight of horrors the “revolutionary ideas” have caused around the world from Marxists to Stalinists. 

His disapproval was accompanied by many other high profile (liberal) voices from New York Times to CNN and Washington Post. Some reactions to Mr. Orban’s speech can even qualify as character assassinations!

Regardless of the theoretical and practical feasibility of Mr. Orban’s ideas - articulated many times before, including at his inception speech in Hungarian Parliament in April 2014 but also at the same Summer University in 2011 – we all have a sense that something is not quite right here. 

Some things, actually. 

Civilized people would feel embarrassed if it turned out that the official inception speech has less significance in “serious media” than a Summer University easy philosophizing where half of the audience was consuming sausages with bier at the time of Mr. Orban’s talk (I know, I was there). The whole media-affair might be just an effect of the drought of serious political subjects during the vacation season. 

Also, almost nothing he stated there couldn’t be found within current western political thinking.

Austrian economist Ludwig von Misses warns us in agreement with common sense and the popperian epistemological concept of “fallibility” in his 1962 essay The Concept of a Perfect System of Government that “…the concept of the perfect system of government is fallacious and self-contradictory.”

The fact that welfare state needs to be followed by some more efficient form of government is articulated (following Mr. Fukuyama) in a 2014 book The Fourth Revolution by none other by the Editor-in-Chief of the most liberal of political magazines – The Economist - John Micklethwait and Adrian Wooldridge concluding “The state is in trouble…The mystery is why so many people assume that radical change is unlikely”.

They too are waiting for the birth of the new state model that could serve Western civilization as efficiently the others (Singapore, Turkey, China, etc.) are served by theirs. 

Maybe worth mentioning here, that cultural differences have long been studied and factored in within their corporate governance by multinational companies and what in politics seemed a good idea just years ago (exporting democracy to Irak, anyone?) was never a best practice in business community. While politics and governance are still lagging behind businesses in scientific and technological innovation, this gap is quickly closing. In Singapore, for example, “…the government has concluded that a slowdown is the right price to pay for keeping a harmonious society. The data tells it so.” – as related by Shane Harris in his essay The Social Laboratory. The governance solutions adopted by Singapore, might suit its “artificial”, pro-business, collectivist and very multi-cultural existence, but other countries, more mono-cultural and culturally more inclined to individualism (as Hungary, for example) might want to choose fundamentally different systems of governance.

Columbia University Professor Mark Lilla, joins the music with his 2014 essay The Truth about Our Libertarian Age - Why the dogma of democracy doesn't always make the world better by stating that “The next Nobel Peace Prize should not go to a human rights activist or an NGO founder. It should go to the thinker or leader who develops a model of constitutional theocracy giving Muslim countries a coherent way of recognizing yet limiting the authority of religious law and making it compatible with good governance. This would be a historic, though not necessarily democratic, achievement.”. 

He also warns from the “intellectual drunkenness” conferred by our default “libertarian age” – resulted from the end of Cold War - that has been accepted almost as a “dogma”, as opposite to an “ideology” that can be understood and perfected accordingly: “Our hubris is to think that we no longer have to think hard or pay attention or look for connections, that all we have to do is stick to our “democratic values” and economic models and faith in the individual and all will be well”.

Intellectual drunkenness and hubris we see when reading the reactions from Western, especially US based “serious media”. 

Fareed Zakaria, goes as far as “explaining” on CNN Why one country decided to end freedom? Unfortunately he also commits serious errors in his Washington Post opinion, starting with the arrogant expropriation of term “illiberal democracy” and not accepting Mr. Orban’s definition as if the world owes something to Mr. Zakaria for coining it back in 1997.

He goes on by misinterpreting Mr. Orban’s “ The stars of the international analysts TODAY are Singapore, China, India, Russia and Turkey." and "The most popular topic in thinking today is trying to UNDERSTAND(!!!) how systems that are not Western, not liberal, not liberal democracies and perhaps not even democracies can nevertheless make their nations successful,”  with " The illiberal role models for the FUTURE, he explains, are Russia, Turkey, China, Singapore and India." etc 

So far so good, but we still don’t have the explanation of the violence (some calling for Hungary’s punishment!) and character assassinations (nazi Orban!) of Western commentators against Mr. Orban.

To understand this, we might need to go back to 1978 to the essay of Communist dissident of Vlaclav Havel, The Power of Powerless that says “…the more room there is in the Western democracies (compared to our world) for the genuine aims of life, the better the crisis is hidden from people and the more deeply do they become immersed in it. It would appear that the traditional parliamentary democracies can offer no fundamental opposition to the automatism of technological civilization and the industrial-consumer society, for they, too, are being dragged helplessly along by it. People are manipulated in ways that are infinitely more subtle and refined than the brutal methods used in the post-totalitarian societies.".

It is clear that escaping totalitarianism or post-totalitarianism is just the beginning. 

It is also clear that post-communist countries are mired into the (already described) “intellectual drunkenness” of Western Europe camouflaged in the feeble riches of the now failed “welfare state” without noticing that further steps need to be taken to achieve full sovereignty and freedom. Otherwise one cannot escape to be “dragged along” crises generated by excesses he never had a chance to enjoy. One needs to achieve not only physical (1989) but economic and intellectual freedom as well. As long as one cannot, think, understand – if political terms and systems of government are more dogmas than perfectible knowledge - and act upon understanding, such freedom is not possible. Sure, the "automatism of technological civilization" is direct consequence of the overruling power of "modern state" that, while being the one of the greatest invention of European Enlightenment, also its greatest enemy. Started as potent mediator among particular interests, slowly has taken and "mechanized" duties and responsibilities that the citizens, themselves, as a community of people, should have exercised. A direct consequence of this is the emergence a new breed of power bearers, the bureaucrats, who are also the biggest opponents of any due overhaul of the state as a system of government. Another consequence: people's inability to think outside the given construct that represented as an end in itself, looks inevitable. But the end is not the “system of government” itself, but the benefits it can create to the society. When the society is aging, the inequalities and social tensions are increasing –even more so in the periphery of “the West” where Hungary is - is quite likely that “obscure scribbler” might be a politician, or more precisely a politician from “periphery” who cannot afford to wait for solutions from elsewhere. After more than 25 years of democratic experience, Mr Orban - by far the most experienced politician of the country - who has nominated as young student “state theory” as his pet research subject, is surely not an outsider in a race to reinvent democratic state.

Yet, it seems so. 

It is not a mistake from the authors of The Fourth Revolutions to call the previous three avatars of modern state, "revolutions" as they all have been changed in violent fashion. The last one went defunct during the two World Wars. While this time we surely won't see such upheaval, some verbal violence from the "media defenders" of the status quo is surely warranted. Especially, when the “shots” are aimed at such an easy target as Mr. Orban - not very “fashionable” politician - and Hungary - not very important and, in many ways, isolated country. Still, we are yet to see any serious reaction on the political side.

But, if the “verbal violence” is intended to deter Mr. Orban from his intentions, they might be very well mistaken as both Mr. Orban and the majority of the Hungarian democratic community firmly believes Thomas Jefferson’s statement  “In matters of style, swim with the current; in matters of principle, stand like a rock.”.

This is not to say that Hungary, under Mr. Orban has achieved the best of all imaginable worlds, but that no one has the right to rob Hungary from the chance to build something that serves the interest of Hungarian society better as the current dogma of liberal democracy. Because, as Mr. Orban explained at the same Summer University in 2011, “…the true power of a state stems from the community because the state is nothing but a means for achievement of community’s purpose”.

Finally, if I was a western journalist and wanted to understand the Hungarian soul, would always keep in my mind that there is no one who expresses more faithfully the deepest of its realms than the greatest Hungarian poet S. Petofi:

"Szabadság, szerelem! Liberty, love! E kettő kell nekem. They are all I need. Szerelmemért föláldozom For love I sacrifice az életet, my life, Szabadságért föláldozom For liberty I sacrifice Szerelmemet. my love."

This was true in 1848-49, in 1956, in 1989 and as long as there are forces - political, military or otherwise - that are threatening the country’s sovereignty to think, understand and act according to the principle “Don’t do for others, what you wouldn’t wish to be done for you” – the credo of the  Hungarian ”illiberal democracy”.

 

Amor Fati: Tusványos mindörökké

A "Fekete hattyú" második kiadásának végén a dúsgazdag világpolgár szerző, N. N. Taleb, ősei földjét keresi föl egy jól kigondolt célból. Sírhelyet találni. Mert nincs az a világrengető esemény, derült égből villámcsapás - a szerző szóhasználatával Fekete Hattyú esemény - mely megtörhetne egy olyan embert, aki tudja, hogy hová visz az utolsó útja. Ha megtörhetetlenek vagyunk, nincs okunk félni, így háborítatlanul örülhetünk az élet ajándékainak. Most éppen a soron következő, immáron 25. Bálványosi Szabadegyetem és Diáktábornak.

"Tusványos a világ közepe!" Hirdették kedvesen - bohókásan  a két évvel ezelőtti fesztivált a szervezők és én bólogatok. Magyar közösségünk, hazánk - Világunk - ha élőlény lenne, akkor ezen a héten a fejét és a szívét mindenképpen a tusnádfürdői Univerzum kempingben kellene keresnünk. Ha szóba állnánk vele, valószínűleg optimistán nyilatkozna és javuló fizikai állapotról számolna be. Ez pedig, valljuk be, fantasztikus dolog!

Azok után, hogy az elmúlt száz évben szétszaggatták, majd önvédelemből és kényszerből gyilkossági ügybe keveredett, majd évtizedekig a Gulágon raboskodott majd, szabadulás után, az öltönyös gazemberek (befektetési szakemberek) kíméletlenül kisemmizték miközben folyamatosan skizofréniával küszködött. Szétrombolták "...az agy és a szív harmóniáját, az ész és érzelem szövetségét". Kimosták az agyát, hogy feledje  "a szívhez kell szólnunk, hogy az ész megmozduljon". Elnémították, elvették a szívhez szóló szavakat!  "Ha hiányoznak a szavak, nem érthetjük azt ami történik velünk, és azt sem ami iránt vágyakozunk. Érzelmeink, még a szeretet is, artikulálatlan vergődés a torkunkban, nem felszabadítanak, hanem megfojtanak bennünket"

Ebben a gyalázatos állapotban nem volt sikk közösséget vállalni vele, sokan ott is hagyták az útszéli porban fenteregve. De a hit csiráját, a méltóság mélyen izzó parazsát azonban nem tudták elvenni tőle. Ebben, bizony, az elmúlt 24 Tusványos vastagon benne van!

Miatta sem tudták a nagy költőnk nemzethalál vízióját valóra váltani az ebben érdekeltek. Mert lassan szárba szökkent a hit, a szeretet, megkerülnek a szívhez szóló szavak is és amiről (Wittgenstein szerint legalábbis) hallgatnunk kellene, arra ott vannak ünnepeink, koncertek és a bulik. Ahol újra és újra átélhetjük és megpecsételhetjük azt az örökös köteléket mely nélkül nagyságrendekkel sebezhetőbbek, ezáltal boldogtalanabbak vagyunk. Mely nélkül csak "lélektelen" világban létezhetünk, kitéve olyan világszintű gazdasági ás politikai erőknek, melyeknek az emberiség önként adja át sorsa alakítását a felelősségmentes, könnyű élet reményében. A hazánk, közösségünk fele való felelősség egyenlő a családunk fele való felelősséggel, hiszen a gyerekeink még sebezhetőbbek, még inkább igénylik azt a biztonságot, melyet a tágabb értelembe vett közösség nyújthat nekik a jövő ismeretlen világában. A szárnyak próbálgatása, a szabadság megtanulása, elérése csakis szerető, biztonságos közösségekben lehetséges. A haza a bölcső, a sír és minden, ami közötte van, bárhová is vet a sorsunk. Csak így lehetséges az Amor Fati - sorsunk szeretete minden kihívásával, nehézségével, felelősségével.

Persze fanyalgók továbbra is lesznek, olyanok is, akiket megvezettek az embereket egymástól elválasztó ideológiák (igen, a nacionalizmus is ilyen!) és próbálnak praktikus szempontok alapján közösségeket alapítani elfeledve, hogy ezek nem sorsközösségek. Ami ma praktikus, az holnapra kolonc! Nem beszélve arról, amire még kevesebben gondolnak: egy közösség akkor tudja igazán kifejteni jótékony, tagjai számára kockázatcsökkentő és boldogságnövelő hatását, ha különböző szempontok, élethelyzetek, sorsok találkoznak benne.

A változatosság gyönyörködtet, de csak akkor, ha senki által nem erőltetve érezzük-tudjuk, hogy "egy csónakban evezünk". Ez a senki természetesen magába foglalja az államot, de az EU-t is, hiszen, amint Orbán Viktor 2011-es tusványosi beszédéből is megtudhattuk, "...nem az államnak van közössége, hanem közösségnek van állama!'. Az állam egy eszköz melynek használatához határtalan bölcsesség szükséges mely mindannyiunk bölcsességéből adódhat össze.

Találkozzunk, érezzünk, gondolkodjunk, bulizzunk közösen és a "Haza fényre derül"! :)

* A dőlt betűs idézetek Orbán Viktor: Egy az ország c. könyvének 93. oldaláról, a "Túl a politikán" c fejezetből származnak.

 

Címkék: politika, tusványos

Quo vadis reklámadó?

Ember legyen a talpán, aki kiismeri magát a kormányzati reklámadó kapcsán kirobbant médiaricsajban. Mivel az elmúlt napok csak mérsékelt média fogyasztást tettek számomra lehetővé, mielőtt a „ricsaj” engem is beszippantana, próbálok „talpon maradni” és rendet rakni (elsősorban) a saját fejemben. Ha valahol megbicsaklik a gondolatmenetem, remélem lesz, aki kijavítson.

Adva van egy kormány, mely a kialakuló centrális erőteret a „szavazóbázis” által károsnak tartott társadalmi folyamatok befolyásolására szeretné fordítani. Ez a törekvés teljes mértékben összhangban van azzal az államfelfogással mely nem a társadalmi „eredmények” újraelosztását (ergo társadalmi problémák tüneti kezelését), hanem a rendszerben rejlő hibák kijavítását, a „szögletességek” kisimítását, az irracionalitások szabályozását tartja fontosabbnak.

Az vitatható, hogy a „bázis”, vagy Orbán Viktor társadalmi „víziója” volt hamarabb, de az tény, hogy jelenleg ez az uralkodó vízió, amelynek a lehető legteljesebb politikai felhatalmazása van (nem kis meglepetésemre már a legbaloldaliabb vélemények tónusa is kezd radikálisan megváltozni) .

Adva van az is, bármennyire precedens nélküli az, ami létrejött a magyar politikai berendezkedésben, hogy a választási ciklus továbbra is négy éves. Így ha a politika eredményt szeretne felmutatni egy társadalmi kérdésben (mint ahogyan a demográfiai fordulat még nem történt meg) akkor nincs vesztegetni való idő.

És adva van a „probléma” vagy, mint kiderül, „problémahalmaz”.

Míg az „átlagos” gazdasági-társadalmi problémák esetében a statisztikák, a számsorok gyakran egyértelműen rámutatnak a bajra és a forrására, ebben az esetben nehezebb dolgunk van. Elsősorban azért mert nincs olyan, hogy „reklámbetegség” vagy olyan kórság mely egyértelműen arra mutatná, hogy egy társadalmilag káros dologról lenne szó. Csipszadót, alkoholra, dohányra kiszabott jövedéki adót ezért könnyebb is elfogadtatni, de az üzemanyag is eléggé egyértelműen környezetkárosító hatású.

Nos, valószínűleg pontosan ez a „nehezen” megfoghatóság az ami miatt eddig a politika nem foglalkozott ezzel a kérdéssel, nem beszélve a személyes érintettséget, hiszen a politikai verseny akárcsak a gazdasági verseny gyakran (bízván mondhatjuk, túl gyakran) nyúl a reklám eszközeihez. Mert mi ez, ha nem érdekkonfliktus az ahol a politika által használt eszközöket ugyanő hivatott szabályozott keretek között tartani?

Láthatjuk, tehát, hogy a jelenlegi politikai-gazdasági rendszerek alapösszetevőjéről (ne kerteljünk, manipulációs eszközéről) beszélünk, így az a tény, hogy egyáltalán felmerül a rendszer szabályozása, egyértelműen a rendszer „demokratizációja” irányába hat, még úgy is, hogy konkrét tartalmi kérdésekről még szó sem esett! Ezt a képet csak megerősíti, hogy a reklám nemcsak a „fogyasztói” társadalom gazdasági és politikai szereplőinek alapeszköze, de a rendszer „független” kritikusainak a szerepét betöltő médiák egyik legfontosabb bevételi forrása is!

Ha még azt is látjuk,- amint Borókai Gábor írásommal pontosan ellentétes kicsengésű publicisztikájában rámutat -, hogy a médiatermékek evolúciója egyre inkább a „reklámpotenciálnak” rendelődik alá világszinten, nem maradhat kétségünk afelől, hogy a rendszer "csavarozásra" szorul.

Mert mire hivatott a rendszer? Arra, hogy GDP-ben mérhető pénzügyi eredményeket generáljon vagy arra, hogy élhető életfeltételeket és választási lehetőségeket kínáljon a polgároknak?

Amint a barátaim saját házamban való vendégül látása nem hagy nyomot a GDP-ben, úgy a társadalom számára kívánatos változások sem feltétlenül szolgálják a gazdaság pillanatnyi érdekeit. Mert érdemes elgondolkodni azon, hogy mennyire előnyös a társadalom összessége számára a „reklámipar” azon törekvése, hogy a lehető legnagyobb figyelmet hasítsa ki az emberi figyelem végességéből, a legtöbb gondolatot ültesse el az emberek véges befogadóképességbe, a legtöbb információt szűrje meg a saját maga által közvetített, fogyasztására serkentő információ dömpingből. Egyes szerzők (pl. Richard Pollay) odáig mennek, hogy egyenesen „agysebészetnek” titulálják a reklám társadalomra kifejtett hatását.

Ha ez tényleg így van (és a tudományos kutatások ezt látszanak alátámasztani, elég a Google keresőt használni) akkor mi gondunk lehet egy progresszív kulcsú reklámadó bevezetésével? A reklámokból a legbusásabban részesülők tényleg a legnagyobb biztosítékai a sajtószabadságnak? Vagy csak "élő pajzsként" tolják maguk előtt ezt a szabad sajtó álcájába bújva? Még ha a mérhető társadalmi hatást nem is biztos, hogy el lehet érni (csak) ezzel a módszerrel (a csipszadó, a dohány jövedéki adó sem kizárólagos eszköze az egészségmegőrzésnek) de az adózás minimum kijár ennek a nélkülözhetetlen, de társadalmilag minimum véleményes gazdasági tevékenységnek. Az talán már magától értetődik, hogy a rendszer a végleges formáját majd több év alatt, a tapasztalatok visszacsatolásával fogja elérni.

„Szakállas” kapitalizmus

Nincs világvége (igaz, jó zene sem volt sok), csak a kapitalizmus, mint elszabadult hajóágyú, szórakozik a népekkel, miközben az Európa-projekt még ilyen „katarzisok” által sem fog, Főnixként, hamvaiból feltámadni

Gondolom, van egy két-hely az univerzumban ahová nem „hatolt be” Wurst kisasszony (vagy úrfi?) Eurovíziós (vagy inkább "Eurodelúzios"?) performanasza. Nekem, sajnos, az a szerencse nem adatott meg, hogy egy ilyen helyen átvészelhessem a hisztériát.

A reakciók örvendetesen szerteágazóak: van, aki benne ablakot lát egy új világra, van, aki egy világrend végét vizionálja, mások az osztrák lélek rejtélyeit fürkészik vagy éppen, vajmi kevesen, akik a lényegi kérdés fele közelednek. Puzsér Róbert több FaceBook bejegyzésben is egyértelművé teszi, hogy itt (most inkább a saját szavaimat használom) egy „termékelhelyezés” áldozatai vagyunk. Azok is, akik felültek ennek a szemfényvesztésnek és azok is, akik elszenvedik ezt az egészet. Mivel a piacgazdaság sajnos nem létezhet termékelhelyezés nélkül, aki nem akar fogyasztani (vagy a nem akarja a gyermekeit idejekorán kitenni a rendszer viszontagságainak), az találjon csak ki egy stratégiát arra, hogy miként érheti ezt el. Nem igaz, hogy, amennyiben TÉNYLEG akarjuk, ez nem lehetséges.

Bármennyire is vonzó itt keresztény világvégét meg hasonló magvas dolgokat vizionálni, ez mégis csak egy műsor, amely egyaránt szolgálja a készítők (nézettség) az előadók (komoly reklámérték) és a producerek (ez előbbiek „futtatása” jó pénzt hoz a házhoz) érdekeit miközben fogyasztók fizetik a cekket. Ilyen egyszerű, tényleg.

Ugyanakkor érdemes észrevenni, hogy aki sikeres szeretne lenni ebben a konstellációban (hasonlóan bármilyen verseny alapú rendszerhez) annak az első és legfontosabb dolga, hogy kitapogassa, hol lehet „meghekkelni” a rendszert. Ebben az esetben még nem is kellett sokat gondolkodni. Teljesen evidens, hogy ez egy nagyon gagyi rendszer mely szegénységi bizonyítvány a kiagyalók értelmi színvonaláról, de mégiscsak egy játékról beszélünk, még akkor is ha a kiüresedő „Európa-projekt” következtében ma jól jön egy kis európaiskodás a jó népnek. Megaztán, ugyan egészen más okokból (majd írok erről is), elég gagyi a politikai rendszerünk is, mely mégiscsak nagyobb bajunk mind ez a szavazósdi.

Persze, akinek hozzám hasonlóan magasan szárnyalnak a gondolatai, el tud képzelni egy olyan rendszert ahol egy elhangzó zeneszám hallgatókra kifejtett érzelmi hatását méri és ezt összegezve ad ki egy győztest, de az „Euródelúziós” rendszer nem ilyen. Itt bármilyen, több országban mérhető, szubkultúra képes zene minőségétől független szavazatokat mozgósítani (emlékezünk még a Lordira?), miközben a zsűrik nevesített tagjai nem szeretnének érzéketlen és intoleráns tahóknak tűnni a nyilvánosság előtt, ezért teret adnak a „kisebbségeknek”.

Igen, üdvözölendő ha valaki felvállalja önmagát, de az már neki sem jó ha identitása a "piac" foglyává válik, és vásári mutatványos-bódékba száműzik.

Így, a szakállas „művésznő” győzelme egyaránt köszönhető a kapitalizmus vaslogikájának, a szavazós rendszerek hiányosságainak és a rosszul értelmezett tolerancia térnyerésének.

Címkék: eurovizio

Az Igazság örök. A Hazugság múlandó.

Napra pontosan nyolc éve, 2006 májusában, az "öszödi beszéddel" majdnem egy időben írtam az alábbi sorokat egy Heti Válaszos publicisztikára reagálva (Hogyan tovább jobboldal vagy valami hasonló volt a címe). Most találtam meg régi dokumentumok között kutakodva. Érdekes. :)

A tavaly nyáron-ősszel sajnos ismét külföldre küldött a sors, Bécsben és újabban Londonban (is) dolgozok, de semmivel sem éreztem kisebbnek az épp lezajlott  választásoknak a tétjét, sőt. Az bizonyos, hogy az első egy-két nap bénultsága után megfogalmaztam egy levelet az egyik levelező listán melynek célja azonos volt a Heti Válaszban megjelenttel, amit ma sikerült elolvasnom: megtalálni azt a helyes magatartást, amellyel újra lehet építeni mindazt ami most véglegesen veszni látszik. Ez a magatartás pedig, véleményem szerint, csakis a racionalitás területén található, mivel bármennyire is apelláló a keresztény  értékre és a szolidaritásra hivatkozni, amikor ezek a fogalmak nem találhatók meg a magyar társadalom többségében.

Meglátásom szerint a Fidesz kampányát sajnálatos módon, arra a sztereotípiára építkezett, hogy a jobboldali szavazók a "szívükre", érzéseikre hallgatnak nem az eszükre

Néha az az érzésem, hogy valami "végzetes köd" homályosítja el a "nemzeti" oldal értelmét és olyan,  ha a kéznél levő sakk hasonlattal szeretnénk élni, hibás lépésekbe sodorja bele melyeknek köze nincs a sakktáblán levő valósághoz.

Az észrevételeimet három csoportba összegezném:

Először is nekem az az érthetetlen, hogy a  nemzeti-ballib vitat sokan (sajnos sikerrel) az ész és a szív vitájának próbáljak beállítani azt sugallva, hogy bármit mondanak is azok akik nem a "politikailag korrekt" oldalon állnak az nem állja ki a ráció, a hideg "szakmaiság" próbáját.

Ehhez az állásponthoz sajnos egyre többen csatlakoznak a "nemzeti" oldalon  is, azt gondolván, hogy az egész a "szív kérdése" és nem érdemes "ezekkel" leállni. Pedig ez nem föltétlenül kellene így legyen. Gondoljunk csak az un. Bólyai vitára (Magyari-Vincze E.-Bakk M.) amely tulajdonképpen  "ballib" vereséggel zárult, mivel Bakk Miklós sikeresen vette fel a harcot azzal az állásponttal, hogy a progressziónak, a társadalmi modernizációnak mellőznie kell az "etnikai dimenziókat". A Magyari-Vincze E blogjába akkor a következőket írtam be kommentárként:

"H.R Patapievici arra kereste a választ az "Omul recent" ("Mai ember") című művében, hogy mi az, amit elveszítünk a modernizáció, a tudományos/technológiai fejlődés folyamatában. Számomra egyértelmű, hogy az erdélyi magyar közösség általános identitászavara és az ebből következő konkrét problémák fölötti zsigeri adok-kapok ebből az alapkérdésből eredeztethető. Ez az, ami mélységesen megosztja a magyar társadalma(ka)t határokon innen és túl, de a törésvonalak mindenhol megjelentek a nyugati társadalmakban is.

A modernség az értelmiségi lét alapfeltétele lett, melynek úgy tűnik a jelenleg elfogadott általános politikai kifejezésmódja a liberalizmus, és velejárója a multikulturalizmus, ahol tökmindegy, hogy valaki erdélyi magyar vagy francia állampolgárságú tunéziai arab. Már az is vérlázító, hogy vannak olyan erdélyi magyar értelmiségiek, akik megelégszenek ezekkel a keretekkel, melyet román "barátaink" (és valamilyen szinten az RMDSZ) olyan "erőszeretettel" szeretnének ránk erőltetni. Kérdés: Tényleg érdemes-e mindent feláldozni a modernizáció oltárán, azaz érdemes-e a csecsemőt is kidobni a fürdővízzel együtt?

Ebben a vitában Bakk Miklós azoknak a pártján áll, akik úgy gondolják, hogy a modernizáció nem föltétlen velejárója az "etnikai dimenzió" mellőzése, ráadásul világszerte úgy tűnik, hogy ez a gondolkodás erősödik. Ha már nem vettünk részt a modernizáció eddigi folyamataiban, akkor jó lenne, ha nem egy holtvágányra csatlakoznánk be (Európában a multikulti nem jött be ezt bárki latja, aki itt él), hanem próbáljunk továbblépni, sajátos társadalmi/modernizációs kérdéseinkre sajátos megoldásokat találni. Ez azontúl, hogy több sikerrel kecsegtet, méltóbb egy értelmiségihez."

Az utolsó félmondatban tulajdonképpen arra válaszoltam, hogy az értelmiségi-szakmai diskurzushoz jobban illeszthető egy társadalmi-politikai realitásokat tudomásul vevő és ezekből építkező gondolatmenet, mind a trendi "európai" és pro-globalizációs (tulajdonképpen üres) szlogenek ismételgetése.

Másodszor, a magyar választások kapcsán tudatosult bennem az a felismerés, hogy mennyire hatékony tud lenni egy olyan kampány mely az emberek megtévesztését ilyen magas szinten műveli ahogy ezt az MSZP/Gyurcsány kampány tette. Arra jöttek rá ugyanis, hogy Magyarországon az emberek nagy többsége kórosan "szellemi maszturbáló", azaz bár megszállottan tiszteli a "tényeket" és a magas szellemi teljesítményt (a Financial Times magyarországi különszámában írták Budapesten élő brit értelmiségiek véleményét idézve, hogy ez az egyedüli ország ahol csajokat lehet fűzni Phd-val) vagy túl buta vagy nincs elegendő szakmai felkészültsége ahhoz, hogy értelmezni tudja ezeket a számokat. Azt mondják, hogy a számok nem hazudnak, mivel utána lehet keresni a statisztikai jelentésekben. Mi sem hamisabb ennél az állításnál! A tényadatokkal lehet a legnagyobbakat hazudni, hiszen bárki, aki valaha is tanult statisztikát tudja, hogy a számoknak nem csak MENNYISÉGI, hanem MINÕSÉGI jellemzői is vannak. Ha a számokat nem a megfelelő értelmezési környezetbe helyezzük, bizony megtörténhet, hogy az eredeti jelentésnek az ellenkezőjét is ki lehet fejezni. Nézzünk csak meg három példát:

1. Születések száma. Ki merne, Gyurcsányon kívül, azt állítani, hogy az Orbán kormánynak nincs szerepe ebben, mikor a demográfiában ismert, hogy a pro-natalista kormányzati politikáknak, teljesen magától értetődő okokból, van egy minimum 2-3 eves késleltetett effektusa.

2. Az első forduló után nyilvánosságra került államháztartási adatok. Bármennyire volt a "szakma" véleménye egyöntetű ebben a kérdésben (a jobboldalisággal igazán nem vádolható  Index "Rosszabbul gazdálkodunk mind 4 éve" címmel közölt kitűnő elemzést) az emberek 90%-hoz az jutott el,  hogy az Orbán kormány idejében sem volt jobb mivel a ballib média ezt sulykolta. Az "szakmailag" persze mellékes, hogy 2005-ben az államháztartási hiánya Magyarországnak volt a legnagyobb az EU25-ben, aminek következményei lesznek a regionális versenyben.

3. Államadósság: Miközben tényleg kritikus a helyzet, a forint leértékelődés és leminősítések következtében folyamatosan nő az adósságszolgálat (törlesztés+kamat) költsége, a hosszú távú devizaadósság minősítése azzal a Lengyelországéval van egy szinten aki, mint tudjuk, a rendszerváltás után adósság-elengedésért folyamodott, miközben Mo, ha vért izzadva is, de kiköhögte a pénzt. Ez, hozzátenném, példátlan. 

Mit sikerült ebből kommunikálni a Fidesznek? Semmit. A szakma véleménye (hitelminősítők, EU, stb.) tehát, lesújtó! Egy normális országban egy ilyen kormányzás után nemhogy elzavarják a kormányt, de az is lehet, hogy a kormányzó párt(ok)nak legalább szavazatfeleződéssel kell számolni.

Ehhez képest a "szakmaiság mítosza" ismét bejött az MSZP-nek, de a médiahátszél és a briliáns kommunikációs stratégia mellett kellettek a Fideszes kommunikációs stratégiai es taktikai hibák is. Véleményem szerint a legfőbb stratégiai hiba pontosan az volt, hogy alulértékelték az emberek fogékonyságát a számokra es csak az érzelmekre apelláltak (rosszabbul élünk!), miközben a másik oldal patikamérlegen adagolt, jól megválogatott, számokkal és autópálya avatásokkal (Csongrádban javított a legtöbbet az MSZP 2002-hoz képest) simán elérte a célját.

Semmilyen felsorolásból nem hagynám ki a Dec. 5. népszavazás kampányában folytatott kormányzati "szakmai" propagandát, melyben a 700.000 határon-túli rokkant-nyugdíjas-munkanélkülivel, azelőtt 23 millió románnal riogattak.

Ezekről mondtuk, hogy szakmailag felkészültek?

Én azt mondom, hogy egyszerűen rosszindulatúan manipulatívak, mely rosszindulat talán kimeríti a nemzetárulás fogalmát is! Ezek után feltehetem ismét a kérdést, hogy tényleg ellentétben áll egymással a szakmaiság és a nemzeti értékrend vagy egyszerűen csak érdekében áll valakiknek ezt így beállítani. Ha ez így van, kedves barátaim a "nemzeti oldalon", fel kell venni a kesztyűt és nem állni félre (mint Orbán V.) ha valaki a másik oldalon számháborúba kezd!

Címkék: politika

A Valóság színe: Rózsaszín

F. Kapus nem várta meg, hogy „a valóság újra átszűrődjön a rózsaszín szemüvegen”, megírta azt amit, kimondva – kimondatlanul mindannyian gondolunk az idei vébéről. Lehetetlen fogást találni rajta. Billentyűzetet csak azért ragadtam, hogy biztosítsam őt: nem a szemüveg rózsaszín, hanem maga a Valóság. És, hogy ennek a Valóságnak ő az egyik részét bontotta ki. Megpróbálkozok a másikkal.

Mert mi is a valóság? Az, amit megtapasztalhatunk? Ami szerint hol hat ponttal harmadikok, hol hét ponttal ötödikek vagyunk, ahol lehokiznak a pályáról és nyerünk, vagy mi tesszük ugyanezt és veszítünk?  Vagy minden köztes kombináció? Vagy pedig az, ami rétegekkel a felszín alatt húzódik?

Én úgy gondolom, és tudom, hogy nem vagyok ezzel egyedül, hogy a jelenségek mélyszerkezetét sokkal nagyobb bizalommal hívhatjuk Valóságnak mint magát a hideg számokkal leírható jelenséget.

Ennek a mélyszerkezetnek alapvető eleme a Tudás, avagy mindazon összetevők, melyek meghatározzák a mozgásterünket, helyünket a világban és lehetőségeink halmazát. Ennek a Tudás-elemnek az  állapotát szemlézte F.Kapus és állapította meg, hogy megfelelő részek a helyükön vannak, világos a koncepció, a Rendszer, az út. Az emberi erőforrások alkalmasak a feladatra és, bár javítások szükségesek, a célhoz el lehet jutni ezen az úton.

De hiába van meg a Tudás, ha nincs meg a hit, a pozitív érzelmi telítettség, az energiakoncentráció, az az emberi dimenzió mely képesé teszi a csapatot, hogy a maximális potenciáljának közelében teljesítsen folyamatosan. Analógiának képzeljünk el egy olyan okos telefont, melynek a wifije folyamatosan ki van kapcsolva, hogy az 5%-on levő aksija ne merüljön le teljesen és egy olyant amelyik állandóan maximális energiával rendelkezik, így az „okossága” mindig használható. Az utóbbiból a kevésbé okos verzió is gyakran többet tud, mint az előbbiből a csúcsmodell!

Nos, ez az, ami miatt azt gondolom, hogy a Valóság (és nem a szemüveg) rózsaszínű!

A magyar jégkorong-válogatott ugyanazért teljesített hosszú éveken át erőn felül, mint amiért több mint száz magyar (határon-belüli és-túli) jégkorongszurkoló kikísérte őket Koreába.

Azért mert valahogyan ebben a szubkultúrában (kevés kivétellel) nem érvényesült a szétszakított magyar társdalom érzelmi szétziláltsága, negatívizmusa, köldöknézése, múltba és mozdulatlanságba meredése. Itt lehetett nagyot álmodni és itt soha, de SOHA, nem lehetett feladni! Itt lehetett összekapaszkodva büszke magyarnak lenni. Itt lehetett, úgy vesztes, mint győztes mérkőzések után könnyes szemekkel a Himnuszt énekelni -- mert a becsülettel megvívott csata soha nem vesztes csata! Majd még könnyesebb szemekkel annak az osztrák szurkolónak a nyakába borulni, aki bevallotta, hogy irigyel (!) a szurkolótáborunkért, hogy ma a magyaroknak kellett volna nyerni, és akik az általunk tét nélkül, de becsülettel, megnyert japán meccs után rekesz sörökkel vendégelték meg a magyar szurkolókat megígérvén, hogy a jövő évi vébén a magyaroknak fognak szurkolni... Mert a vébé még szólt az otthon maradó, de "útszélén nem hagyott" szurkolókról, a két éves Panna szurkolásáról...és sorolhatnám a végtelenségig! 

Gyakran hivatkoznak a játékosok a „szurkolók kiszolgálására” de ez csak részben igaz, hiszen a szurkolók nem csak szórakozni vannak jelen egy ilyen eseményen. Inkább önmaguk lényegének, pozitív értékeinek kibontakozásáért és megéléséért, amely mindig önkívületi állapotot eredményez úgy a pályán mind a lelátókon. És nincs az a szórakozás, ami megérne ekkora áldozatvállalást a szurkolók részéről! Ez jóval több annál!

Véleményem szerint ez az amire mindenkinek, sportolónak, szurkolónak de megkockáztatom az egész MAGYARSÁGNAK oly nagy szüksége van. Talán eddig ez az egyedüli hely társadalmunkban ahol a nagy cseh "bársonyos forradalmár", V. Havel víziója valóra vált. Születésem évében, 1978-ban, írta a vasfüggöny mögül, hogyMilyen felbecsülhetetlen előnyökkel járna, ha mindannyian úgy döntenénk, hogy szembeszállunk a minket körülvevő hazugságokkal, és úgy döntenénk, hogy mi magunk, személy szerint igazságban akarunk élni”.

Ugyanő hívja fel  a figyelmet már a jóval a rendszer(módszer)váltás után, hogy mindez semmit sem ér, ha a hazug rendszer helyét nem veszi át egy olyan társadalom mely „új és valóban egyetemes kifejezést akar adni annak az összemberi tapasztalatnak (...), amely összekapcsol bennünket minden kultúra mitológiáival és vallásaival, és megnyitja előttünk értékeik megértésének útját”.

Ennek bizonyossága most már mindannyiunké és ezt nem veheti el tőlünk senki. Kérdezhetnénk viszont, hogy miért csak ebben a kis szubkultúrában valósult meg?

Az okok tisztázása még feltárásra vár, de véleményem szerint köztük lehet az is, hogy a mai magyar jégkorong jobbára már a rendszerváltás után született és nem nyomasztják azok a kádári-múltbeli erkölcsi ballasztok, amelyek a labdarúgás világát sajnos oly reménytelenné teszik és melyek a szurkolók lelkében és némelyek agresszivitásában a mai napig sajnos megmutatkozik.

Vagy az is, hogy a magyar lélek mélyén is megtalálható az, amit a koreai házigazdáink kultúrájában a „jeong” néven ismernek és mely a mai napig mélyen átszövi a társadalmukat? A „jeong” teszi lehetővé azt a típusú összetartozást, amit mi egyszerűen talán szeretetként definiálunk, de amely társadalmi szinten, a bizalmi viszonyok szétzilálása miatt, sajnos, nálunk csak korlátozottan érvényesül. Annál inkább az irigység és a rosszindulat.

Talán a jégkorongból sarjad ki újra a „magyar jeong”?  És újra Itthon leszünk Otthon?  Nincs kizárva, mert

 „Mi elmegyünk bárhova,

Goyang vagy Ljubljana

A távolság nekünk nem akadály,

Szurkolni kell és kész

Tapsoljon minden kéz,

Hinni kell, és a Remény visz tovább!”  vagy  Inni kell, és a tömény visz tovább!”   :)))

 

Címkék: hoki

Demokrácia, te kit választanál?

A legutóbbi közvélemény-kutatások megerősítették amit, Bajnai Gordonnal ellentétben, mindig is tudtunk: a választók nem kérnek sem a baloldalból, sem a demokrácia megmentéséből.

Bár kormány gondosan ügyelt arra, hogy a 2010-ben elnyert kétharmadra hivatkozva, és ennek ellenére, ne törekedjen konszenzusra (pl. alkotmányozás), hogy a professzionális kormányzásnak a látszatát is elkerülje (pl. trafikügy, nyugdíjügy)  akárcsak a következetes külpolitikáét (Oroszország), mégis töretlenül élvezi a szavazópolgárok relatív többségének a bizalmát.

Mi erre a magyarázat? Tényleg csak a rezsiharc és a profi kommunikáció van a háttérben? Az egész pályás letámadás? Vagy lehet esetleg valami más is?

Ugyan a magyar viszonyok között a rezsicsökkentés hatását nem lehet felülbecsülni, véleményem szerint, nem lehet figyelmen kívül hagyni azokat a mélyen ható összefüggéseket melyek nélkül lehetetlen megérteni ezt a paradoxont.

Először is, a magyar baloldal sikeresen kötötte össze magát a sikertelen magyar rendszerváltással. A piacgazdaság és a demokrácia mindig is úgy jelent meg a magyar néplélekben, mint két ikertestvér, pedig ez sem történelmileg, sem a jelen szempontjából nem indokolható. A piacgazdaság bevezetésének társadalmi költsége (pl. Bokros csomag) így egyrészt a baloldalhoz kötődött, másrészt így a demokrácia is lejáratódott az átlagember szemében. A tavaly év-végi rendszerváltás értékeléskor egyedül Szájer József szájából hangzott hitelesen, hogy “Egy illúzió rabjai voltunk.”.

Másodszor, a baloldal világszinten kifutott ötletekből és még a krízis által legjobban megtépázott országokban is rosszul áll a szénájuk. Ez nem is csoda, hiszen születésétől fogva abban a buta képzetben élt, hogy az ember akkor érzi magát a legjobban, ha tetszőleges társadalmi osztálynak tartozónak gondolja magát, akkor is, amikor jól és akkor is, amikor rosszul megy a sora. Abban igaza is volt és van, hogy a kirekesztettség, jogfosztottság összekovácsolja az embereket, de ritkán mutatkozik be valaki, úgy hogy: Jó napot, deviza-károsult/szegény/proletár vagyok. Az embernek szüksége van egy pozitív identitásra és érzésekre, ez pedig csak a legritkább estekben kerül ki azok közül, amelyet a baloldal emancipált: munkásosztály, nők, szexuális kisebbségek, szegények.

A különböző társadalmi csoportok emancipációja kétségtelenül történelmi érdeme a baloldalnak, de ez pozitív eredmény egyrészt behatárolja a jövőjét (kiket lehet még emancipálni?) annál több áldozattal járt. A „felszabadítás“ megideologizálása rengeteg bajt hozott  a világra, hiszen elméleti konstrukciókat próbált az ember „létére“ húzni, mintegy „mechanizálni“ próbálva azt. A legnemesebb emberi érzések. cselekedetek (szeretet, empátia, önfeláldozás)  anyagiasítása, de akár a történelmek ideológia-centrikus átírása lassan gyógyuló sebeket hagyott.

Kevéssé ismert, de az alig tizenöt éves és a Csikszentmihályi Mihály nevével is fémjelzett pozitív pszichológia tudománya meggyőző bizonyítékokat szolgáltat arra, hogy az emberi lét több a szenvedéstől való menekülésnél és az élvezetek hajszolásánál. Így, ahogyan Freud rámutatott, hogy az istenhit elsősorban a “védelmező apa” illúzióján alapul melyet az ismeretlentől való szorongás vált ki az emberekből, így az “új pszichológia” is képes az anyagias, kívülről vezérelt, a teljes egyenlőségben “hívő" ember illúzióit lerombolni.

Baloldali szempontból paradoxon,  hogy egy „teljes élet“ (szakszóval „flourishing“) nagyobb valószínűség szerint társul társadalmi és anyagi fenntartható jóléttel, mind, ha pusztán anyagiakra és egyéni emancipációra koncentrálnánk. Így az sem meglepő, hogy a jelenkor humán erőforrás gazdálkodástudománya mindennél nagyobb hangsúlyt fektet azoknak a munkatársaknak a megtalálására és fejlesztésére, akik nemcsak anyagi előnyöket szeretnének, hanem konkrét vízióval rendelkeznek arról, hogy mit szeretnének létrehozni, azaz, belső cél vezérli őket.

Végül, de nem utolsósorban, az elmúlt tíz évben, a liberális demokrácia intézménye is sok sebet kapott. Egy olyan rendszer, amely lehetővé teszi egy vékony, jellemzően globálisentitású réteg elképesztő meggazdagodását a lecsúszó középosztály ellenében, nem kínálhat többé igazi perspektívát a szabadságában hívő polgároknak. Az újra felemelkedő Kína és a továbbra is komoly hatalmi tényező Oroszország szemléletes de nem kívánatos példái az autokratikus piacgazdaságoknak, míg a csak „jóléti juttatásokban“ gondolkodó nyugati modellről kiderült, hogy fenntarthatatlan.

Így, ha én lennék Demokrácia, nem kérnék A Nagy Baloldali (határokon átívelő) Összefogásból.

De milyen politikai erőre támaszkodhatnék?  Ha fantomképet szeretnék készíteni akkor olyan politikai erőre lenne szükség amely :

  1. Nem az ideológiából, hanem a valóságból indul ki, így elismeri, hogy amíg az inaktívak és az államtól anyagi függésben élők szignifikáns réteget alkotnak, a demokrácia szükségszerűen illúzió. Ez természetesen az idealizmus filozófiai meghaladását feltételezi, hiszen az idealizmus szerint az "eszenciát" (ti. demokráciát) mi magunk találjuk ki, a valóságtól függetlenül.
  2. A "belülről vezérelt embert" és a benne lévő potenciált látja a legnagyobb értéknek, így a legsürgősebb feladat ennek az embertípus arányának a növelése a társadalmon belül.
  3. A humán tőke újratermelődésének komplex társadalmi feltételrendszere nem esetleges, hanem igenis definiálható a „hagyományos“ és környezettudatos értékek mentén. Észrevehető, hogy a tudományok érdeklődése is lassan ebbe az irányba fordul.
  4. A jövő nagy kihívása nem a még több emancipáció és „dereguláció“ hanem éppen az ezek túldimenzionálása által eredményezett társadalmi és gazdasági krízisek felszámolása lenne. Ebben a kérdéskörben megkerülhetetlen a „valós“ emberi méltóság definiálása és megőrzése az exponenciális technológiai (és biotechnológiai) fejlődés kontextusában.

Véleményem szerint, csak e szempontok figyelembevétele vezethet el egy egészséges lelkületű és szabadgondolkodású társadalomba melyben a demokrácia nem illúzió, hanem realitás lehet.

Van ilyen erő (vannak ilyen erők) a hazai politikai palettán?